A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-02-01 / 2. szám

79

terjed; most élek igazán. Leüllepedek, de romtalanul.

Szóra, mentegetőzésre nincs semmi esély az alászállásban.

Süt a Nap.

Minden magával telítődik, csak én nem. Se kép, se emlék, se sugár nem süllyed utánam, de a tér, amit elveszítek, színig megtelik a Lehajlóval.

Perceg bennem a szárazság, pedig könny keres kiutat a homlok alatt. Sűrűsödik a sötétségem, mégis testi világosságával lekísér a Jelenlét. Vergődik bennem az ujjongás ez a szarvas, mert a nyakát acélpóráz köti a patákhoz. Boldogság feszíti ezt a keszont, de lent csak a tófölszín, a fájdalom csillog barlang-dudorok közt: csöndesen váija zuhanásom.

Itt szentség van,

mert haláltalan a zúzódás.

Ami sziklasúlyú, lebeg. És hat a szelíd vonzás, tárgyiasan.

Az ablakfélfa vakít.

Ragyogása átmegy az üvegtáblákra. Látszik minden folt, karcolat és sarkokban a barna lemállás.

Példásan szép kezdeményezés történt Gerendáson, a Békés megyei kis faluban. A hatalmas plébánia épületét Szigeti István plébános hazai és külföldi segítséggel átalakította ötven idős embert befogadni képes öregotthonná. Az ötvenhárom éves, törékeny termetű pap személyes motívumáról így nyilatkozott: „Érdekes, hogy én mindig jobban megértettem magam az idősebbekkel, mint a fiatalokkal. S igazságtalannak érzem, hogy csak prédikálunk a szerétéiről, s közben kénytelen a tanács foglalkozni a mi hívő öregjeinkkel. Úgy érzem, hogy ez a mi keresztény kötelességünk." — Jó, hogy a hívők ilyen szolgálataikat ma újra elismerten gyakorolhatják Magyarországon.