A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
77 (Folytatás a 68. oldalról) sa, aki elsősorban az Egyház szolgája. Az ikon szent valóságot hordoz. Mai nyugati embert az ilyen kifejezés felborzolja, megzavarja érzéseiben és gondolatfűzésében. Az ikon szentségi valóság? Ebben a felfogásban babonát, sőt bálványimádást szimatol. Mai nyugati ember a szentképben inkább művészeti tárgyat és hitoktatási eszközt lát, mint valami vallási valóságot. (Persze bizonyos vallási fogékonyságnak nincs teljesen híjával.) Mai nyugati ember a 4. pont elején idézett zsinati szöveget ilyenformán érti:,,.Min él inkább nézzük ezeket a képeket, és minél szebbek és művészibbek, annál jobban megismerjük az üdvösségtörténetet. Azért használjuk a képeket, mert megismertetik velünk a szent férfiak és nők történetét, akiket becsülünk — és azért is, mert a művészi szépség imára serkent.” Pedig az igazság mégiscsak az első bekezdésben említett gondolatkörben található meg. Az ikon szentségi jellegű alkotás. Tiszteletének nincs más, mint liturgikus értelme. Az ikon helye nem kiállításon vagy múzeumben van; rendeltetése nem az, hogy egyszer bejusson az őt megillető múzeumi szekrénybe. Otthona elsősorban nem a szépségre kitáruló szív. Az ikon Krisztusé, az Egyházé, a kultuszé. A II. niceai zsinat ezt a hitet és ezt az ikontiszteletet tanítja. 6. A zsinat ezt is mondja: ,,Aki képet tisztel, azt tiszteli benne, akit a kép ábrázol.” Nem biztos, hogy a mi nyugati felfogásunk egybeesik a zsinat tanításával. Talán az igazság az, hogy mi, nyugatiak, mivel tiszteljük a szenteket, azért ábrázoljuk is őket. A keleti egyház viszont ábrázolva (magával az ábrázolással) tiszteli a szenteket.Szentségi (a szent személlyel szoros összefüggésben álló) valóságot lát az ikonokban. A Nyugat mindig attól félt és fél, hogy a szentképekre emelt tiszteletünkkel a bálványimádás kísértése incselkedik. Protestáns testvéreink túlzott érzékenysége és gyanakvása a képek tiszteletével szemben a legjobb bizonyíték erre. A tízparancs elejét idézik:,,Faragott képet ne készíts magadnak!” De nem értjük-e félre ezt a tilalmat? Valódi pontos értelme az, hogy ne készítsünk bálványt, vagyis olyan tárgyat, amely — bár, magától értetődően, nem Isten — az Istent valamiképpen láthatóvá és foghatóvá teszi. A hiteles keresztény hagyomány, maga a niceai zsinat is, pontosan tudatában volt az isteni természet ábrázolhatatlanságának. Képtisztelők, képrombolók, teológusok és zsinati atyák egyetértenek abban, hogy a megtestesülés üdvrendjén kívül Istennek minden képsze-
