A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám
488 Bódis-Kiss Gabriella IMAÉLETÜNK (Második és befejező rész) Pár héttel később elkezdtem járni egy lelkivezetőhöz, aki napi, téma szerinti szentírásrészeket adott, hogy azokon naponta legalább félórát imádkozzak, elmélkedjek. Imanaplót is kellett vezetnem, és ez alapján hetente be kellett számolnom neki. Ez az elmélkedési gyakorlat nemcsak Jézusról, a hitigazságokról, de saját magamról is sok mindent megismertetett velem. Nyíltság és őszinteség Isten előtt teljes nyíltságra, teljes őszinteségre, teljes önközlésre van szükség, mert ez a megismerés és a kölcsönös szeretet alapja két személy között. Isten előtt nem kell, nem is lehet szerepet játszanom, mint ahogy ezt kifelé teszem, nem lehet színlelnem, hogy jobb vagyok, mint ami vagyok. Isten előtt teljes őszinteséggel lehet csak megállani, és az elmélkedés felszínre hozza azokat a dolgokat, amiken változtatnom kelne, és ez sikerül is az ő segítségével. Hogy csak egy példát mondjak: én mindig elégedetlen és túl igényes voltam saját magammal szemben. Mivel minden ember lelki egyensúlyához szükséges, hogy megértsék, hogy elfogadják, és mivel én saját magamat sem fogadtam el, nem szerettem magamat, ezért nem hittem el, hogy valaki más képes szeretni engem. Most, életemben először fogadtam el saját magamat olyannak, amilyenre Isten teremtett, amilyen vagyok, mert az elmélkedések folyamán életemben először megtapasztaltam, hogy Isten mennyire szeret, hogy a világ teremtése előtt már ismert és szeretett, hogy teljesen elfogad úgy, ahogy vagyok, ott, ahol vagyok. Ha tehát Isten szeret — annyira, hogy életét adta értem —, akkor nekem is szeretnem kell önmagamat. Nem mellékes, hogy a helyes önszeretet kiindulópontja a helyes istenszeretetnek és a helyes felebaráti szeretetnek. Az elmélkedés gyakorlásával az nemcsak párbeszéddé, de Isten jelenlétében töltött kiváltságos idővé is vált, találkává, szerető hívására adott válaszommá.
