A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám
487 Böhm András HALOTTAK NAPJÁN Vergődik, repdes a gyertya lángja, sóhajoknak viharában állva. Libben, hunyorog csöppnyi fényük, olyan tűnő, arasznyi a létük, mint azoké volt, akikért égnek. Voltak, vannak, kik égni félnek, végül mégis csak csonkig égve, semmibe tűnnek, nem is élve. Mások ragyogtak, s hogy ragyognak! Őszi avar közt gyújtogatnak, tán a világot elhamvasztani, vagy árnyűzni és világítani?! Mily bársonyos lám ennek a fénye, emlékeztet valaki szemére. S hogy lángol a másik — szívére utalva? — melegsége most is, mintha simogatna. Derűs öregsége, de fáj, hogy elmaradt, még tán Isonzónál, egy ágyútűz alatt. Amaz olyképp csillan, mint a szeme éppen, hogyha madárfi volt bő kabátzsebében. S hozta vígan nekünk, lurkó unokáknak, bajszába nevetve a nagy ujjongásnak. Ez meg itt elalszik, talán spórolásból, igen megtanulta, keserves muszájból. Az ott rám hunyorít, pajkos tüze villan: — Hej, ecsém, az élet; s mutatná, hogy illan. A többit is mind felismerem, emlékek már, s kedvesek nekem. Gyökereim ők, általuk vagyok, s mint a habok, majd visszasimulok. Emlékezem, s a gyertyák égnek, kis másai az élet tüzének.
