A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-08-01 / 8. szám
361 — Megnyerted a főnyereményt. De csak három nap múlva veheted föl a pénzt. Ma még szegény vagy. Talán éhes is, lakásod is nyomorúságos — és mégis boldog vagy, mert három nap múlva majd minden megváltozik! Biztos, hogy a te számodat húzták ki, tehát biztos, hogy nyertél, jogod van ahhoz a boldogító összeghez. De már maga ez a jog is boldoggá tesz. Tervezgethetsz, ábrándozhatsz a bekövetkező boldog jövőről! Hát a benned lüktető isteni élet, a kegyelem: a jog az örök élet boldogságához! — Tudja — veti ellen még mindig Rózsika —, én ismerek olyan embert, aki napi áldozó, de a benne levő ilyen isteni élet — ahogy maga mondja — semmiképpen nem látható rajta. Hát ha egyszer ilyen nagy dologról van szó, akkor az miért nem vehető észre? — Nézze, Rózsika, maga él, meg a Koki is, meg a Pista is. De látja bennük az életet? Már úgy értem, mint egy pohár vízben a vizet? Ki látta már az életet? Élőt, azt igen. És az életműködésekből következtethetünk az életre! Hát akkor miért akarja maga a kegyelem életét bennünk látni, amikor a kegyelem, mert isteni valami, természet- feletti? — A bennem levő természetes élet hatásosan mutatkozik. De a kegyelmi élet. . .? — Az is! Ha van bennem természetfeletti élet, akkor mutatkoznak bennem a természetfeletti életfunkciók. — És melyek azok? — Melyek? A hit, a remény és a szeretet! Ez a három. Rózsika most lehajtotta a fejét, először az egész beszélgetés alatt. Aztán csendesen azt mondta: — Atya, valamikor én is voltam elsőáldozó. . . így mondta: „atya”. Koki barna arca fénylett, s kezével beletúrt fekete göndör hajába. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne valamit mondani, de nagy erőfeszítéssel türtőztette magát. Magam sem tudom, miért, valami csendes öröm szállt meg. Belül. Legbelül. Egész idő alatt hallgattam, de nagyon, nagyon sok mindenre kaptam feleletet. Különös, gondoltam, az egyik belátásra jut, ha halálos ágyán fekszik. A másikon egy faluvégi bogáncs segít, s egy harmadikon, ha megosztják vele az ebédet. Mert biztosra vettem, hogy soha meg nem értettük volna ezt — vagy nem akartuk volna megérteni — a bogáncs meg az ebéd nélkül. . .
