A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-07-01 / 7. szám

313

Molnár István

én meg a kere

A feszélyezett hangulat már régen feloldódott. Elmondtam a dobogókői kirándulásunkat, esetemet a bogánccsal, a húgom volt vőlegényének balesetét, és véleményemet a Rózsika színes körméről és festett hajáról. A Koki mindenhez hozzá- KÉT szólt, mindenkire nyelvelt; egyszóval a maga

módján aranyos volt. Rózsika sem hagyta ma- MEGHÍVÁS - IV. gát; az volt az elve, hogy legjobb védekezés a támadás. Ezért mindenki felé bökött, nem hagyva ki a házigazdát sem, aki derűsen jött-ment közöttünk, kiszolgált bennünket, s azon volt, hogy mindenképpen jól érezzük magunkat. Azt hiszem, ez sikerült is neki. De egyszerre váratlanul megállt Rózsika előtt:

— Én azt hiszem, a Pistának igaza van. Az eredeti jobb, mint az utánzat. Tudja, amikor a Kombinátban megjátszotta magát, az nem állt jól magának. De most egészen más. Most feloldódott, most magamagát adja. Azt, ami magában van.

— Brávó, atya, erről mondjon valamit! Hiszen ezen rágódok már hónapok óta.

— Maga ne rágódjék rajtam! — támadt ismét Rózsika.

— Ugyan, Rózsika, hetek óta eszembe sem jutott, annyira lefoglalt a pilisi erdő meg a bogáncs.

— Megtisztelő konkurrencia!

— A valódival nem lehet konkurrálni, az átfestettek igen — vetette közbe a káplán. — De most arra kérem, ne fojtsa belém a szót, mert valami igazán kikívánkozik belőlem.

Mindnyájan őszinte érdeklődéssel néztünk a papra. Még Rózsika is.

— Tudják, az ember boldog akar lenni. Mindenki kivétel nélkül. Az egyik azt hiszi: így lesz boldog. A másik: úgy keresi, kutatja a nyitját, töri magát, melózik, tapos, és: nem megy. A végén mindig rájön, hogy nem megy. Egyszerűen nem megy.

— Ez elég lehangoló filozófia — biggyeszti el ajkát Rózsika.

— Én is azt mondom — feleli a káplán —, de így van.