A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-07-01 / 7. szám
309 FI ATA LÓKNAK Babos István A KERESZTSÉGI SZERTARTÁSOK MAGYARÁZATA III. A keresztelés 1. A keresztvíz megáldása A víz romboló, halált hozó ereje tárul elénk árvíz idején, amikor az áradat mindent elsöpör; vagy a háborgó tenger láttán, amelynek félelmetes ereje oly sok életet temet mélyébe. Mennyi növényi, állati, sőt emberi életet pusztít el a jégeső! Hány embert ragadott már el a sebes folyók sodra! A tavaszi eső, a kristáytiszta patakvíz, a sivatagban feltörő forrás mind az életről beszél. Víz nélkül nincsen élet, és a bennünk levő elgyengült életet szintén a víz erősíti meg. Gondoljunk csak a pohár friss vízre, amely szomjunkat oltja, vagy a fürdővízre, mely tagjainkat felfrissíti. Az élet — legyen az természetes vagy természetfeletti — titokzatos. Meghatódott tisztelettel állunk az élet Ura és Forrása, Isten előtt. Ez a meghatódott tisztelet fejeződjék ki egész magatartásunkban, amikor keresztelőre megyünk. A keresztelés pillanata a születés pillanatával hasonlítható össze. Az egyik esetben a földi családba, a másikban Isten családjába, az egyházba születünk. Az Egyház minden kétséget kizáróan akaija a szemünk elé tárni az új élet születését. Ezért áldja meg a pap a vizet (elmaradhat, ha szükségkeresztség esetén erre nem jutna idő). Jelezni akarja, hogy itt nem egyszerű fürdőről, hanem újjászületésről van szó. Az áldás szövege emlékezetünkbe idézi a víz szerepét az üdvtörténetben. A vízözön elpusztította a bűnösöket, de az igazat (Noét) megmentette. A választott nép a szolgaságból a szabadságba lépett, amikor átkelt a Vörös-tengeren. Jézus megkeresztelkedett a Jordánban, hogy bűnbánatra, magába szállásra és új életre buzdítsa követőit. Élete végén pedig parancsot adott tanítványainak, hogy kereszteljenek meg minden népet. Ezt a parancsot követve a pap megáldja a vizet, hogy a szertartásos fürdő megszentelje és új életre támassza a megkeresztelt személyt.
