A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-07-01 / 7. szám
308 Benjámin László EMLÉKNÉL TÖBBEK Mind többet gondolok hajdani mestereimre, az elcsöndesedett férfiakra, kik ifjúságom fölé magasodnak megviselten és méltóságosan, akár a százados fák. Nem hősök, nem vértanúk, nem vezérek, egyszerű lelkek voltak, a szegénység uniformisát viselők, mesterségek fogásainak, anyagok természetének ismerői, dolgoztak, amíg éltek és meghaltak észrevétlenül, alakjukat kövek, nevüket énekek nem őrzik. Nem kell behúnynom a szemem látásukért, legendák és nosztalgiák homályából kiválnak. Szavaimban, gesztusaimban néha fölismerem őket. Ültem velük a bőkezű szegénység asztalánál, fölém hajolva igazgatták szerszámokkal ismerkedő kezem, oltalmukban s oldalukon útban a felnőttség felé kinyílt előttem életük, ahogy ajtajuk is kinyílt. Szerettem őket jellemükért, egyenes, pontos szavaikért; ügyességüket a munkában, állhatatosságukat a harcban született ellenségeik is tisztelni kényszerültek. A sivatagos külvárosban, a barátságtalan üzemekben, a háború gyalázatában, lét és nemlét határvidékein az emberség bennük testesült meg, naponta megküzdőitek érte, s kivették részüket a fájdalomból és az örömből. Nem ismerték a hűtlenséget, az önfeladást, a tanácstalan hányódást kocsmaasztalok és festett csillagok között, sem a magány kibírhatatlan szégyenét. Vallották megvertségükben is, vallották egész életükkel: mindig talál tennivalót s a dologra társat az igaz ember. Figyelmes tekintetük követ a halál árkain túlról is, szemükkel nézem dolgaimat, velük mérem magam s velük a változó világot. Emléknél többek ők. Egyre sűrűbben gondolok rájuk, s újra meg újra fölismerem őket az énekekből kifelejtett országban, igaz emberekben, akik a végső kérdésekre egész életükkel felelnek.
