A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-07-01 / 7. szám

300

Az elmúlt években sokat fáradoztak azért — egyébként az Egyház ősi hagyományainak teljesen megfelelően hogy megbecsülést szerezzenek a bűnbánat közösségi formáinak, s főleg a bűnbánat szentsége közösségi formáinak az Egyház életében. Ezek a törekvések kétségtelenül nagy segítséget jelentenek abban, hogy napjainkban gazdagabbá váljék az Egyház bűnbánati gyakorlata. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a megtérés az ember bensőjében lejátszódó mélységes tett, amelyet senki meg nem tehet a másik helyett. Jóllehet a bűnbánati ájtatosságot közösen végző hívek testvéri közössége nagyon elősegítheti az egyes jelenlévők megtérését, mégis elengedhetetlen, hogy végül is ebben az ájtatosságban mindegyikük szíve mélyéről, bűnének teljes tudatában és Istenbe vetett bizalommal vallomást ne tegyen Isten előtt a zsoltáros szavaival: „Egyedül ellened vétettem” (Zsolt 50,6).

Éppen ezért az Egyház, míg következetesen végzi a bűnbánat szentségének évszázadokon át kialakult gyakorlatát — nevezetesen a fülgyónást, amely a bánatot, az erősfogadást és az elégtételt is magában foglalja —, valójában őrzi az emberi lélek személyes jogát. Azt a jogot ti., amely lehetővé teszi, hogy minden egyes hívő személy szerint közeledjék a megfeszített Krisztushoz, aki megbocsátja a bűnöket; aki a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatója által újra kimondja: „bűneid bocsánatot nyertek” (Mk 2,5), „menj, de többéne vétkezzél!” (Jn 8,11).

(Redemptor Hominis, 20.)

Augusztus 28. - ÉVKÖZI 22. VASÁRNAP MEGIGAZULÁS AZ EGYSZÜLÖTT FIÚ SZÍVE ÁLTAL

A szentmise olvasmányai:

MTorv 4,1—2.6—8; Jak 1,17—18.21b—22.27; Mk 7,1—8a. 14—15.21—23.

A II. vatikáni zsinat, amikor ezt a mai világot gondos vizsgálat tárgyává tette, elérkezett ahhoz a ponthoz, amely az egész látható világban a legsúlyosabb: magához az emberhez. A zsinat akkor érkezett el idáig, amikor Krisztushoz hasonlóan leszállva az ember ismeretének mélységébe, megérintette az emberben azt a misztériumot, amit a Szentírás nyelve (de a nem szentírási nyelv is) a „szív” szóval jelöl. A világot megváltó Krisztus egyedülálló és meg nem ismételhető módon hatolt be ebbe a misztériumba és belépett az ember „szívébe”. Helyesen tanítja tehát a II. vatikáni zsinat: „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. Ádám, az első ember ugyanis csak előképe volt az eljövendőnek (Róm 5,14),