A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-07-01 / 7. szám

299

ségi jel teljes hatóerejét, mert Krisztus reálisan jelen van benne, ,,a lelket kegyelemmel tölti el és a jövendő élet zálogát kapjuk általa”. Innen következik az a kötelességünk is, hogy vallásos tisztelettel tartsuk meg a liturgikus normákat és mindazokat a formákat, amelyek a közösség istentiszteletét kifejezik. Elsősorban azért, mert ebben a szentségi jelben teljesen ránk bízza magát az Úr, szinte nem figyelve emberi gyarlóságainkra, méltatlanságunkra, mindennapi gyengeségeinkre és elkövethető bűneinkre, amelyekkel éppen őt bánthatjuk meg. Az Egyházban ezért mindenkinek, de elsősorban a püspököknek és papoknak gondosan kell arra vigyázniuk, hogy a szeretetnek e Szentsége valóban az Isten népe életének középpontjába kerüljön, hogy Krisztus az imádás minden szükséges formájával ,,szeretetet kapjon a szeretetért”, hogy így valóban lelkünk élete lehessen.

(Redemptor Hominis, 20.)

Augusztus 21. - ÉVKÖZI 21. VASÁRNAP

AZ OLTÁRISZENTSÉG ÉS A BŰNBÁNAT SZENTSÉGE

A szentmise olvasmányai:

Józs 24, l-2a.15-17.18b;Ef 5,21-32; Jn 6,60-69.

Soha nem feledkezhetünk meg Szent Pál szavairól: „Vizsgálja meg magát az ember, és csak azután egyen ebből a kenyérből és igyék ebből a kehelyből!” (lKor 11,28). Ez az apostoli figyelmeztetés mellesleg utal az Eucharisztia és a bűnbánat szentsége közötti szoros ösz- szefüggésre is. Mert amint a tanító Krisztusnak és az Evangéliumnak ez volt az első szava: „tartsatok bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumnak”, „metanoeite” (Mk 1,15), úgy a szenvedés, a halál és a feltámadás Szentsége különösen is hangsúlyozza és megerősíti lelkünk felé ezt a buzdítást. így az Eucharisztia és a bűnbánat szentsége megmutatja az evangéliumi lelkületnek és az igaz keresztény életnek kettős arculatát. Hiszen Krisztus, aki az eucharisztikus lakomára hív, sürget a bűnbánatra is, mikor megismétli: „tartsatok bűnbánatot!” A megtérés szüntelenül megújított szándéka nélkül az Eucharisztiá- ban való részesedés elveszíti teljes megváltó hatását. Elveszik belőle, vagy legalábbis csökken a lélekben az a készség, hogy önmagát is odaadja Istennek lelki áldozatul, pedig ebben fejeződik ki lényegében és általánosan a Krisztus papságában való részesedésünk. Krisztusban ugyanis eggyé válik a papság saját áldozatával és az Atyának való önátadásával. S mert az ő odaadása határtalan, nekünk, mivel sok félelem szorít korlátok közé, állandóan érettebben és mélyebb megtéréssel kell megélnünk a magunk önátadását.