A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-06-01 / 6. szám
278 A szinódusi jelleg és a kollegialitás összekapcsolása és egyidejű fejlesztése nélkülözhetetlenül szükséges a mai Egyházban. (2) A Szentatya kezdeményezésére rendszeresen összeülő püspöki szinódusról — a tavaly októberben tartott és a világiakkal foglalkozó ülés nyomán — a jezsuita Wolfgang Seibel, a Stimmen der Zeit főszerkesztője írt cikket. írásában tükröződnek sok más szerző gondolatai is, amelyek az elmúlt húsz év során nyomdafestéket láttak. A római püspöki szinódus a II. vatikáni zsinat óhajának megfelelően jött létre. A cikkíró szerint nem vált az Egyház valami központi szervévé olyan értelemben, hogy saját tekintéllyel rendelkezik, és ellensúlyozza a római kúria hivatali befolyását. Seibel kifogásolja, hogy sem a szinódusi ülések elnökeit, sem az állandó hatáskörrel rendelkező titkárt nem maga a testület választja, hanem a pápa nevezi ki; márpedig a titkárság az ülések alatt döntő befolyást gyakorol a munkákra, és sok szinódusi résztvevő szerint azért is a titkárságot kell felelőssé tenni, hogy a megbeszélésekről a pápának benyújtott beszámolóból fontos témák hiányoznak, amelyeket pedig kimerítően megtárgyaltak. Végeredményben a szinódusi titkárságot inkább kúriai, mint szinódusi szervnek kell minősíteni. A titkárság felelős azokért a megszorításokért is, amelyek a szinódusi sajtószolgálatot jellemzik. P. Seibel véleménye szerint a jelenlegi szinódusi munkamódszer és gyakorlat nem felel meg annak az eszmének, amelyért a zsinaton sokan kiálltak: hogy a szinódus gyakorlati megvalósítása legyen az Egyház kollegiális kormányzásának. — Tény viszont az, hogy VI. Pál, amikor a római püspöki szinódusi állandó intézményként létrehozta, tudatosan és kifejezetten csak tanácsadói szerepet szánt neki, és egyházkormányzási szereppel nem ruházta fel. * * * Néhány megfontolással egészítjük ki az információt.
