A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-06-01 / 6. szám

269

(Folytatás a 260. lapról)

hogy mindez még az egységes, meg nem oszlott Egyház történetéhez tartozik.

Amikor a keleti egyházszakadás 1054-ben bekövetkezett, Kijev — bár keleti műveltségű és szertartású kereszténység volt — továbbra is ápolta a kapcsolatokat a latin egyházzal is, és nem állt kizárólagos odatartó zással egyik párt mellé sem. A püspököket persze Konstantinápoly nevezte ki, és igyekezett a pátriárkához hű görögöket küldeni. Egy másik nehézség: Jaroszláv fiai és további utódai széthúztak, és

ezzel gyengítették a kereszténységet is. Kijev mellett más nagy rivális városok is kiépültek, sőt 1240-ben a mongolok Kijevet lerombolták, és birodalmát kétszáz évig megszállva tartották. Egyre nőtt az orosz cár és Moszkva hatalma. Kijev körül szinte állandó volt a viszály a görögökhöz és a latinokhoz húzó püspökök között.

Amikor 1453-ban Konstantinápoly török megszállás alá került, a cár székvárosa, Moszkva egyre erősebb meggyőződést alakított ki magában arról, hogy az „első Róma" (Róma) és a „második Róma" (Konstantinápoly) után ő lett a „harmadik és végső Róma": az igaz keresztény hit egyetlen letéteményese. 1589- ben Konstantinápoly pátriárkái rangra emelte Moszkvát; Kijev azonban egyelőre (1657-ig) független maradt Moszkvától. Köz- Leningrádi hagymakupolák ben még 1600 előtt Kijev egyháztartománya részben a római egyházhoz csatlakozott; ellenhatásként az ortodoxok is megerősítették szervezetüket. Moszkvában (a keletiek eléggé általános nemzeti egyházi felfogásának szellemében) a cár vagy cárnő saját magát tekintette az egyház fejének, és hatalmát is igyekezett érvényesíteni. A moszkvai pátriárkák közül Nikon (1652— 1657) volt az egyik leghíresebb; erőteljes reformtörekvéseivel szakadást idézett elő egyházában. Nagy Péter cár 1700-ban megszüntette a pátriárkái szék betöltését, és ez a helyzet 1917-ig így maradt.