A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-06-01 / 6. szám

268

Babits Mihály

AZ ELBOCSÁTOTT VAD

Nem hiszek az Elrendelésben, mert van szívemben akarat, s tán ha kezem másként legyintem, a világ másfelé halad.

Mégis érzem, valaki néz rám, visz, őriz ezer baj között, de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten, akitől bújni hasztalan.

Nem hiszek az Elrendelésben, de van egy erős, ős uram.

Már gyermekül vermébe ejtett s mint bölcs vadász gyenge vadat, elbocsátott, de nem felejtett: szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek szokásuk volt, mondják, jelet, aranyos nyakörvet verettek, hogy mindig ráismerjenek, így hordom én is titkos orvét annak, aki e rengeteg ölében elfogott, de önként újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban vadmódra — de az őjele, erejének bélyege rajtam, hogy ne nyughassam nélküle, s mint szélcibált bogáncs, amelyen a szivárvány lába pihen, illattal tellik: úgy beteljen sóvárgással bogáncs-szívem.

Nem hiszek az Elrendelésben, mert szabad vagyok: oly szabad, mint a bolond bogáncs a szélben vagy vad bozót között a vad. „Vezessen Hozzád a szabadság!” így kérem olykor, aki vár, mert nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már.