A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-06-01 / 6. szám
257 amelynek szimbóluma és legmélyebb kinyilatkoztatása lándzsával átvert Szíve. Ha a mindennapi élet dolgai és az emberek testi szükségleteire adott válasz oly fontos volt a Megváltó szemében, miért ne lenne ugyanolyan fontos azok számára, akik az isteni Szív követőinek vallják magukat? Felajánlás, engesztelés, apostolkodás A felajánlás, odaszentelés Jézus Szívének P. Bíró szemében mindenekelőtt a keresztény élet általános követelményeinek lehető legteljesebb betöltését jelentette. Itt pedig a legfőbb norma a főparancs, a szeretet parancsa szerinti élet. A vallásos élet nem korlátozódhat a templomra, nem merülhet ki ájtatossági gyakorlatokban. Az egész emberi életet át kell járnia. P. Bíró ezerszer elmondta: „nem gyakorolni kell a vallást, hanem élni kell a gyakorlati vallást.” Ha azt akarjuk, hogy Jézus Szívének tett felajánlásunk ne legyen csupán illúzió, törekednünk kell, hogy állapotbeli és hivatásbeli kötelességeink teljesítését áthassa az Isten és a felebarát iránti szeretet. Ezek a feladatok a teremtett dolgokhoz kapcsolódnak. Márpedig az ember, mint azt Szt. Ignác is tanítja a lelkigyakorlatok 2. alapelvében, köteles a teremtett dolgokat felhasználni — a lehető legjobban felhasználni, minden ember ideiglenes és örök boldogsága érdekében. A mód, ahogyan élünk pl. az idővel, az anyagi javakkal, a kulturális értékekkel, természeti adottságainkkal, a társadalomban elfoglalt helyünkkel, állandó alkalmat nyújt a főparancs teljesítésére. A Teremtő szándékainak megfelelően használt teremtmények által a lélek mélyén sarjadt szeretet „testté lesz”. A javak önző birtoklása pokoli légkört teremt. Az őszinte szeretet megnyithatja a Mennyek Országa kapuit. A teremtett dolgok felhasználása a szociális szeretet jegyében út a cél felé, hogy Isten legyen „minden Mindenben”. I"*"**) P. Bíró finom leikével megérezte, hol mit kell mondani. Az 1910- es években egy budapesti gimnáziumban kellett lelkigyakorlatot adnia. A fiúk szinte kivétel nélkül szabadkőműves befolyás alatt álltak. Mikor P. Bíró megjelent, fülsiketítő ordítással, sértő kifakadásokkal, fenyegetésekkel távozásra akarták kényszeríteni. Az igazgató hiába iparkodott a tanárokkal rendet teremteni. A diákok a jezsuita távozását követelték. P. Bíró nyugodtan állt az emelvényen, és szemlélte a szenvedélyek tobzódását. Majd lehúzta egyik cipőjét. Az őrjöngőket meglepte ez,és elhallgattak. Az atya megragadta a pillanatnyi csöndet, s magasba emelte a lábát: Nézzétek, fiúk, nincs nekem lólábam!” A diákokat ez leszerelte, sP. Bírónak ez lett egyik legsikerültebb lelkigyakorlata.
