A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4. szám
180 De talán még saját magam tanulok a legtöbbet ilyenkor. A könyvigazság és a keresve megtalált, átélt, kiküzdött igazság nem szükségképpen azonos, még az üdvösség dolgában sem az. A kereszténység nem egy magasztos titkát értettem meg mélyebben a japánokkal való érintkezésem folytán. Több mint tízéves ilyetén való tapasztalatomat foglaltam össze egy külföldi magyar havi folyóirat számára a „Misszió illúziók nélkül” sorozatban. A spekulatív teológiára nem sok hajlamot, sem pedig különösebb tehetséget nem érzek magamban. Engem inkább a hitigazságok üdvösségtörténeti szempontjai, a történelmi háttér és keret érdekelnek. Az utóbbi években sokat foglalkoztat a történelmi Jézus és a „regula fidei” közötti szoros összefüggés problémája. Szilárd meggyőződésem, hogy az Újszövetség Krisztusa lényegében azonos a történeti Jézussal. A „regula fidei”, majd a későbbi „symbola” hitvallások Zen sziklakért Kyótóban mindössze ennek a hitnek a kikristályosodásai. Nem az újszövetségi írások szülték a hitet (kérügma, regula fidei, symbola). Ennek éppen a fordítottja áll: az első keresztények krisztusélménye (a történeti Jézus és a megdicsőült Krisztus megtapasztalása és a Benne való hit) volt az újszövetségi szerzők igazi ihletője és normája. Már az ősegyházban is, az Újszövetség könyveiben erősen kiütköző pluralitás (pl. a Jézus-kép, a krisztológia sokfélesége, tarka gazdagsága) nem az „ellentétes” nézetek és tanok koegzisztenciájában keresendő — mint azt nem egy modem szentírástudós hangoztatja —, hanem inkább a Krisztus-misztérium szükségszerű velejárója. Az Istenember megélt, megtapasztalt, hittel elfogadott és igen sok eset
