A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4. szám
169 Molnár István én meg a kereszténységem Koki meghívott vasárnap ebédre. Valami jutalmat kapott főnökétől — a Koki ugyanis maszeknál dolgozik —, és az a véleménye az ilyen pénzekről, hogy ebül szerzett jószág, vesszen el ebül. Azért hívott meg engem. Ez így nagyon kitüntető meghívás volt, de azért elfogadtam. KÉT Egy órára mentünk. A Csusza ugyanis tartott asztalt a számunkra. De egy kicsit elkéstünk, mert a MEGHÍVÁS Koki barátkozni kezdett a házfelügyelővel, aki a lakókat szidta, akik viszont ezt meg is érdemelték, mert teleszórták a lépcsőházat csokipapirosokkal. Koki persze másképpen fogta fel a dolgot. Szerinte a csokitulajdonosok a ház kiskorú lakói, és így egyrészt tetteik nem beszámíthatók, másrészt pedig nekik az ilyen meg van engedve. Mert utóvégre hová is dobják a csokipapirost? Vagy inkább ne egyenek csokit? Ilyeneket mondott Koki, és közben összeszedegette az elszórt papirosokat, és az ámuló Strófler bácsi kezébe nyomta. — Ezt adja oda Strófler néninek. Jó lesz vele begyújtani. Nem sok, de ez is ég. így szólt Koki, aztán hatalmasat köszönt, engem hátbavágott, és azt mondta: — Gyerünk! Mégpedig gyorsan, mert a Csusza hőbörögni fog. Hát hőbörgött is. Egyik karján egy sor tálca, másik karján ragyogó fehér kendő, így tolatott az asztalok között, amikor megérkeztünk a Kombinátba. Hűvös volt az idő, és az étterem megtelt. A kirándulók itthon rekedtek, és megtöltötték a helységet. — Jó, hogy nem uzsonnára jösztök — sziszegte Csusza, mikor mellé értünk. — Pincér, ne feleseljen — utasította rendre Koki fölényes hangon a felszolgálásban agyonhajszolt haverját. De Csuszának volt még annyi ideje, hogy szabad könyökével oldalba taszítsa kebelbarátját, azután fejével az egyik sarok felé intett, ahol még egyetlen asztalocs- ka szabadon állt. — Siessetek — tette hozzá aztán. Tényleg sietnünk kellett, mert újabb vendégek érkeztek, és a szabad asztal veszélyben forgott. Gyorsan odavergődtünk tehát, és letelepedtünk. Csusza rövidesen ott termett:
