A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
16 nyíre eleven bennem az Egyház. Mikor az Egyházról szólok, akkora szó legmélyebb értelmében nem azt mondom: „te”, hanem „én”. Ha ezt megértem, akkor az Egyház számomra nem valami kívülről való kötelék, hanem véremből való vér, teljesség, amelyből élek. Akkor az Egyház az én Istenemnek mindent átfogó országa ... Katolikusnak lenni annyit is jelent, mint az Egyházat elfogadni és szeretni úgy, amint van, nem mint valami puszta eszmét vagy puszta élményt. Az Egyházat szeretni kell a maga történeti és élő valóságában — tragikumával együtt. Mert az Egyház is részes minden emberi dolognak tragikumában: az abszolút értékek emberivel, tehát hiányossal,tökéletlennel vannak összekötve benne. Krisztus Egyháza nem esztétikusok egyháza, nem filozófusok szerkesztmé- nye, nem valami „ezeréves” álmodozók elképzelt közössége, hanem valóságos emberek Egyháza. Isteni ugyan, de egyszersmind emberi is mindenestül, testtel -lélekkel a földbe gyökerezve ... Mert „az Ige testté lön”, és az Egyház nem más, mint a tovább élő, közösséggé vált Krisztus: Krisztus misztikus teste. Bújuk az ígéretet is, hogy a konkoly nem fogja elfojtani a tiszta búzát. Krisztus él tovább az Egyházban, mégpedig a megfeszített Krisztus. Szinte kínálkozik a merész hasonlat: az Egyház hiányai és hibái az élő Krisztus keresztje. A misztikus Krisztusnak egész lénye: i- gazsága, szentsége, kegyelme, imádásra méltó személyisége rá van szegezve erre a keresztre, mint egykor szentséges teste a kereszt fájára. Aki Krisztustakarja, el kell fogadnia keresztjét is. Nem tudjuk elválasztani tőle. Aki az Egyházat igaz valójában megismerte, nem lehet vele szemben közömbös. Megismertem: csodálnom kell. Csodálnom és szeretnem. Csodálom és szeretem nagyszerű egységét, amely az egész világot átfogja... amely lehetővé teszi nekem, hogy a világ bármely részében . . . ugyanabban a szent cselekményben egyesülhessek minden nyelvű és fajú embertestvéreimmel, de ugyanakkor emberfölötti termékenységgel és gazdagsággal tud hozzáidomulni igényeimhez, kultúrámhoz, nemzetemhez, fajomhoz ... az egységben is tiszteli, élteti és megnemesíti az egyéniséget és a szabadságot. Csodálom és szeretem szentségét . .. Örülök szentjeinek, az emberi nagyság e fölkent hőseinek, akik mégis bizalmas, meghitt, hozzám hasonló testvéreim . . . Szeretem gyarló, esendő, bűnös fiait is - hiszen magam is ezek közül való vagyok és tudom, hogy szentségeiben számunkra is állandóan virraszt a megszentelődés lehetősége. Csodálom és szeretem katolicitá- sát, nagyszerű egyetemességét, a világ egyik szélétől a másikig, az első pünkösdtől a világ végezetéig mindenre és mindenkire kiterjedő ölelését. Szeretem és magamhoz ölelem, mint ahogy ő magához öleli nemcsak azokat, akik fiainak vallják magukat, hanem mindazokat, akik jóakaratukban és szívük egyszerűségében az Egyház leikéhez tartoznak anélkül, hogy maguk is tudnának róla. Csodálom és szeretem tanításának egyetemességét, azt a történelmi csodát, amellyel világító fénnyel jár a tévedések, féligazságok és ellenséges elvakultságok között. Azt a szédületes biztosságot, amely egyszerre látja, becsüli, való helyére állítja és fölemeli... a szellemet és az anyagot, a szabadságot és a törvényt, a közösséget és az egyént, a természetfelettit, az emberit és az istenit. (Folytatás a 39. oldalon.)
