A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

15

mes szándékaival, erős egyéniségével megnyerte rokonszenvüket és támogatásukat. Persze ellenségei is bőven akadtak, állami és egyházi vonalon egyaránt. Don Bosco sem a bátorságát, sem a derűjét nem vesztette el. Egyszer két pap jelent meg kocsival, hogy az őrültek házába szállítássá. János udvariasan előre tessékelte őket, rájuk csapta az ajtót, és a kijelölt helyre fuvaroztatta őket.

Kiváló nevelő volt, gyakorlati és elméleti síkon egyaránt. Testi fenyítést nem alkalmazott; olyan környezetet igyekezett teremteni a fiúknak, ahol a nevelő szerető, gondoskodó jelenlétét érezték, és a bűnre való csábítás minél kevésbé merülhetett fel. A szaléziánus pedagógia lépést tart a kor fejlődésével; ma a nevelés, a hitoktatás módszereinek és szemléltető eszközeinek is élvonalában állnak Don Bosco fiai és leányai.

Műve az újabb kor egyik legnagyszerűbb egyházi alkotása. „Az általa alapított Szaléziak Kongregációja, amelynek feladata a nevelés és missziós tevékenység, 1888-ban, halálakor kb. 250 házat számlált a régi és az új világban. Ezekben a házakban 130 000 fiú és fiatalember nevelkedett. Kb 18 000 kiképzett tanonc hagyta el évenként az intézeteket. 6000 közülük még Don Bosco életében a papi hivatást választotta, és 1200 kérte a társulatába való felvételét.” (Wilhelm Schamoni.) — 1964-ben a negyvenezret meghaladta a szaléziánus atyák, segítőtestvérek és a szaléziánus nővérek összlétszáma. — A nyolcvanas évek elején tizenhétezer körül volt a szaléziak férfi kongregációjának taglétszáma, nem számítva a szalézi nővéreket és a (har- mandrend jellegű) szalézi munkatársakat.

„Fiainknak tekintsük azokat, akik irányításunk alatt vannak. Álljunk szolgálatukra, mint Jézus, aki engedelmeskedni jött, nem parancsolni.” (Bosco Szent János.)

Romano Guardini

AZ EGYHÁZRÓL

Az Egyház óriási ténye kezd újra elevenné válni az emberek lelkében. Kezdünk megsejteni valamit abból a szenvedélyből, amellyel nagy szentek körülölelték, és harcoltak érte ... A mai ember számára a legnagyobb kegyelem és a legsürgetőbb szükség, hogy szerethessük az Egyházat. Csak azért szeretni, mert benne születtünk, mi már nem vagyunk képesek, ehhez már túlságosan öntudatos bennünk a személyiség. Éppen ilyen kevés számunkra az a lelkesedés, amelyet beszédek és gyűlések idéznek elő; az efféle külsőségek immár az állami életben is elvesztették ránk hatásukat. Valami homályos érzel- messég sem elég már számunkra; ehhez a mi nemzedékünk nagyon is becsületes. Csak egy segít: az Egyház mivoltának és értelmének tiszta belátása. Meg kell értenünk: abban a mértékben vagyok keresztény személyiség, amennyire tagja vagyok az Egyháznak, ameny-