A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-02-01 / 2. szám

86

Catherine Marshall

KALANDOZÁSAIM AZ IMÁDSÁGBAN

(fordította Ruff Katalin)

I — Imádság a kérés is II.

Fontos, hogy kifejezzük szükségeinket mennyei Atyánk előtt; erre Jézus tanításában újra és újra visszatér:

. . mennyivel inkább tud mennyei Atyátok jót adni az őt kérőknek!” (Mt 7,11)

„kérjetek, és adnak nektek, keressetek, és találtok . . . mindaz, aki kér, kap . . (Mt 7,7.8.) „kérjetekjés kaptok, hogy örömötök teljes legyen” (Jn 16,24)

Azt tanította továbbá, hogy ha mi kenyeret kérünk, nem fogunk követ kapni. Ha tojást kérünk, Isten sem fog kígyót adni, ahogy azt egy földi atya sem tenné. (Lk 11,11-12.) Ha kopogunk az ajtón, az majd kinyílik. Ilyen bátran, biztatott Jézus, hogy imánkra válaszként megkapjuk azt, amit kértünk.

Ahogy a tanítványok ezeket a kijelentéseket hallgatták, vajon az egyenes Péterből vagy a kétkedő Tamásból kirobbant-e a Mester felé a kérdés, ami bennünk oly gyakran felmerül: „De Uram, mivel Atyánk az égben amúgy is tud mindent rólunk és szükségeinkről, mi értelme van kérni?”

Jézus válasza erre benne rejlik az imáról szóló egyéb tanításában. Az ima és a gyermekdedség kapcsolatáról sok mondanivalója van.

„Bizony mondom nektek, aki az Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, nem megy be oda.” (Mk 10,15)

Milyen gyakran vezette be tanítását így szólítva meg jól megtermett tanítványait: „Gyermekeim, mondom nektek . . És valóban, a gyermekség állapotához való az egyszerű kérés.

A kisgyermek, aki minden félelem és bizonytalankodás nélkül kéri azt szüleitől, amire szüksége van, öntudatlanul kifejezi tehetetlenségét — és ezzel együtt apjához és anyjához való normális kapcsolatát. Hasonlóképpen a kérés azonnal a helyes viszonyt teremti meg köztünk és Isten között. Ebben megnyilvánul az a tény, hogy Ö a mi Teremtőnk, aki bőven rendelkezik mindazzal, amire nekünk szükségünk van; mi az Ö teremtményei vagyunk, akik segítségre szorulunk. Ez a kolduló magatartás ellenszenves, megszégyenítő lehet — büsz-