A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-02-01 / 2. szám
87 keségünket és önérzetünket kel] legyőznünk akár Isten, akár egy másik ember előtt. Egyszerű esetek is elárulják büszkeségünket és makacsságunkat a kéréssel kapcsolatban. Mint az a motoros, aki elvesztette a helyes útirányát, mi is sokszor kilométereket megyünk utunkról letérve, időt pocsékolva próbálgatjuk egyik utat a másik után, semhogy másoktól kérnénk a szükséges segítséget. Isten ragaszkodik ahhoz, hogy kérjünk. Nem azért, hogy így ismerje meg a mi helyzetünket, hanem mert nekünk kell a kérésben rejlő önfegyelem. Hasonlóképpen a megnevezett kérés kényszerít, hogy a hitben egy lépést tegyünk előre. Az ok, amiért határozatlan általánosságba húzódunk vissza az imában, nem az, hogy Istent túlzottan nagyra tartjuk, hanem mert túl keveset gondolunk felőle. Ha mi valami meghatározott dologért imádkozunk, és az azonnal nem teljesül, félünk, hogy az a kis hitünk is elveszik, ami van. így visszatérünk a magasan szárnyaló „lelki” imához - amit Jézus elutasított, mint ami egyáltalán nem tekinthető imának, hanem csak önbecsapó,.magunkkal folytatott társalgásnak”. (Lk 18,9—14.)
