A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-02-01 / 2. szám
85 N. F. SZABAD-E RÁGNI A SZENTOSTYÁT? Kb. 15 évvel ezelőtt ez a kérdés sok gyakorló keresztényre, legalább átmenetileg, nyomasztóan hatott. Főleg az évtizedes, több évtizedes gyakorlatra épülő érzéseiket, az Oltáriszentség iránt kialakult tiszteletüket zavarta az új típusú szentostya, amelyet nehéz vagy lehetetlen volt rágás nélkül feldolgozni. El is gondolkodtak a kérdésen, és esetleg tanácstalanok, bizonytalanok maradtak. Évszázadok óta az Eucharisztiát (karácsonyi énekünk szavaival) ,.hópehely ostya, csöpp búzakenyér” formájában ismertük; vétel után szinte azonnal elolvadt a szánkban. Kialakult és közvéleménnyé vált az a felfogás, hogy az Oltáriszentség iránti tisztelet megkívánja, hogy ne rágjuk meg az ostyát. Amikor első áldozásra készültünk, esetleg a hitoktató azt a benyomást ültette el bennünk, hogy a szentostyát megrágni, sőt egyáltalán a fogunkhoz érinteni bűn. - Ezzel a mélyen belénk gyökerezett érzéssel kellett leszámolnunk, amikor az eucharisztikus kenyér vastagabb, keményebb és esetleg nagyobb lett. Ennek az új típusú ostyának a létjogosultságát főleg az igazolja, hogy igazabban elmondható szent kenyérnek, mint a régi. (Még az ötvenes években egy holland teológus társam hitoktatás közben érdekes felfedezést tett: a kisgyerekek könnyebben belátták, hogy az ostya Jézus szent teste, mint hogy az ostya igazi kenyér.) A keleti egyházak, és régebbi korokban a latin egyház is. igazibb kenyeret használtak és használnak, mint a .Jiópehely ostya”. Nyilván az Úr Jézus maga is az utolsó vacsorán olyan kenyeret nyújtott tanítványainak, amely a zsidó macesz rokona. Ez a kenyér másfajta tiszteletnyilvánítást kíván, mint az, hogy nem rágjuk meg. Maga az evangélium Jézus testének megevéséről beszél. A János-evangé- liumban olvassuk (6,53): „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok vérét, nem lesz élet bennetek. Megevésről és megivásról van szó; a görög szöveg talán nem nyomatékozza a rágást, de mindenesetre a normális emberi evésről, elfogyasztásról beszél. Bizonyára valamennyien, és már jó ideje, túljutottunk az itt tárgyalt problémán. Érdemes most tudatosítanunk és végiggondolnunk azt, ami másfél évtizede az egész latin Egyházban és a mi egyéni keresztény életünkben lezajlott. - Egyébként nem az egyetlen ilyen dolog volt; szoros összefüggésben állt vele pl. az, hogy a szentmisét népnyelven kezdtük végezni, hogy a pap a nép felé fordulva misézik, stb. Általános tanulságul azt vonhatjuk le, hogy mindig nyitott lélekkel és rugalmasan kell fogadnunk a nehezünkre eső változásokat is: azokat, amelyek hitünk alapjait ugyan nem érintik, de gyakorlatunkat, megszokásainkat, életérzésünket talán alaposan megrendítik. Magának mindenki sokkal könnyebben és szívesebben megbocsát, mint másoknak. Széchenyi István
