A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-02-01 / 2. szám
61 vü és figyelmesebb gyakorlásának az ideje. Mindez azért, hogy jobban áthasson minket az az érzület, ami Jézusra jellemző, hogy elevenebben éljen bennünk: megváltásunk nem aranyért, ezüstért történt és nem számításból, hanem Jézus földi élete, vére árán, és olyan szerétéiből, melyet nem tudunk megelőzni, felülmúlni, ,,kimeríteni”, megzavarni, beszennyezni, elpusztítani, megmérni . . s amely szeretet szünet nélkül irányul felénk — ha tudatosítjuk, ha nem, ha ,.méltók” vagyunk rá, ha nem, ha ráhagyatkozunk, ha tusakodunk ellene. Hogy jobban megértsük: ennek a szeretetnek egyetlen igazi,,magyarázata” vagy „oka’ egyedül önmagában van; ez a szeretet minden hátsó gondolat nélkül és a maga minden szépségével s gazdagságával, személyesen irányul egyenként mindegyikünkre; ez a szeretet semmi és senki másért, de mindegyikünket önmagunk miatt szeret. Hogy tehát világosan lássuk: mikor ennek a kortalan és helyhez köthetetlen szeretetnek „egyszerű’ fénye színeire bomlik a mi röpke, zilált, ilyenolyan kis röghöz kötött földi életünk prizmáján, akkor a sötétebb színek nemhogy csak nem hiányoznak, de néha még dominálni is látszanak. Ebben a szelídségében legyőzhetetlen szeretetnek az önkéntes földi útja gondosan kanyarog egyik nyomorunktól a másikig, tehetetlenségeinktől és kiszolgáltatottságainktól a zsákutcákban való hely ben járásainkig, keserveinktől üres örömeinkig. Köztünk való zarándoklása során osztályrésze az üldözöttek kenyere, s szomját a szenvedések kelyhéből oltja. Fejét néha nincs máshová lehajtania, csak kemény szívás égünk, érzéketlenségeink párnájára, s meztelenségét sincs néha más eltakarni, mint a megvetésünkből és gúnyunkból szőtt köpönyeg. A nagyböjt folyamán őszintébben és teljesebben igyekszünk reflektálni gyengeségeinkre a bűnbocsánat fényénél, s készségesebben járni az áldozatos szeretetnek a megtisztító útját. Mindez Jézus színeváltozásának a tudatában válik keresztényibbé. Ha mindnyájan el is hagynánk vagy megtagadnánk Jézust, az Atya akkor is vele van. A leköpdösött, a meggyalázott Názáreti az egyszülött Fiú, aki szerétéiből mondott le a nekünk néha idegennek és távolinak tűnő isteni dicsőségről. A Megfeszített bizonyult feltámadásában Isten hatalmas Fiának. Kifosztottságában és megvetettségében is ugyanaz az Ür, akire az Atya a világvégi ítéletet bízta. Erős-e a hitünk annyira, hogy életünk bármilyen sötét fordulatában megelőz bennünk minden mást az a boldogító tudat, hogy Isten gyermekei vagyunk, Jézussal társörökösök, hogy vele szenvedve vele is fogunk uralkodni?
