A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-02-01 / 2. szám

62

Lestár Katalin

A LEGSZEBB MŰVÉSZET

A legszebb művészet, tudod, mi? Derült szívvel megöregedni.

Pihenni ott, hol tenni vágyói,

Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reményvesztett. Csendben viselni a keresztet.

Irigység nélkül nézni végig Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni az öledbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen - Bevallani nyugodtan, szépen,

Hogy erre most már nincs erőd,

Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni emellett, szép vidáman,

Istentől rád szabott igában.

De ezt a békét honnan vesszük? Onnan, ha azt erősen hisszük,

Hogy a teher, mit vinni kell,

Az égi honra készít el.

Ez csak a végső simítás a régi szíven - és semmi más.

Ez old fel minden köteléket,

Ha a világ még fogna téged.

Ezért kell a sok harcot vívni,

Idősen is: míg csendesen A szív az Úrban megpihen,

S kész vagy az Ö kezéből venni,

Hogy minden Ö s te nem vagy semmi. S akkor lelked irgalmas Atyja A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod:

Ez mindennél dicsőbb dolog.

Áldást kérsz le szeretteidre.

S ha majd e munkád is beteheti,

S a végső óra elközelgett,

Engedsz az égi szent hívásnak: „Enyém vagy, jöjj, el nem bocsátlak!”