A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-08-01 / 8. szám
372 lünk nincs kritizálni való, és a kritika elfojtásával megakadályozni a hibák kiirtásának, a jobb megoldások felépítésének a lehetőségét, így csak az gondolkozhat, aki nem fogadja el az Egyház történelmi voltát, eddigi változásait és a további változások szükségességét. A keresztény felfogás két szempontból is szemben áll az ilyen véleménynyel. A keresztény embernek mint egyénnek állandó feladata a változás, a rosszból a jóhoz való megtérés, vagyis a Biblia nyelvén: az átértékelés, az átértelmezés („metanoia”). A keresztény közösség számára pedig ma is érvényben van a kifejezés: az Egyházat állandóan reformálni kell (,,ecclesia semper reformanda”). Az egyháztörténelem nemcsak az Egyház tagjainak és hivatalos vezetőinek emberi hibáiról tájékoztat minket bőségesen, hanem arról is, hogy az örök igazságok megértésének és magyarázatának szüntelenül alkalmazkodnia kellett az egyes korok változó gondolkodásmódjához. Az Egyház lényegi hivatásáról van itt szó: hogy az igazság minden kor embere számára elfogadható és érthető új és új formában testet öltsön. Ez a feladat magában foglalja a változást: a régitől való elszakadást és az újhoz való csatlakozást. Sokszor kerékkötője a jobb irányban való haladásnak a félelem, hogy a változás az önazonosságot veszélyezteti: az új formában nem vagyunk már azonosak előbbi mivoltunkkal. — De hát nem sokkal inkább azonos-e jól felfogott önmagával a mindég újra megtérő keresztény? Nem sokkal inkább azonos-e Alapítójának szándéka szerinti igazi önmagával a mindég újra megtérő, lényegi hivatásához mindég visszatérő Egyház? Egy másik félelem is gyakran gátolja a jó fejlődést, ti. az aggodalom, hogy a kritika tekintélyt rombol. Pedig csak két lehetőséget lehet elgondolni. Az egyik lehetőség abban áll, hogy a tekintély igazolni tudja szükséges voltát. Ebben az esetben a kritika a tekintély megerősítéséhez vezet, mert szükségessége vagy hasznossága, amely eladdig nem volt világos, az igazolás által nyilvánvalóvá válik. A másik lehetőség, hogy a tekintély nem tudja igazolni szerepét, akkor viszont sürgős feladat a visszaélést megszüntetni. Az a tény, hogy a kritika az egyén, a társadalom és az Egyház életében is alapvetően szükséges, természetesen nem vonatkoztatható el azoktól az erkölcsi szabályok-
