A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-08-01 / 8. szám
365 (Folytatás a 356. oldalról) Dörömböl kint a levegő jege - előbb-utóbb - csontig gyalul le minket. Futunk, üvegtánc, csupaszon. Lefoszlik rólunk rostonként az álom, mint csipkerongy a vasról. A hóban véres madarak . . . (HÓ és madarak) Ugyanebben a kötetben a Tettenérés elején és végén: Ne kérdezz. Sejtek, nem tudok. Ronggyá ázik a válasz . .. . . . Gyémántfényben árad az üresség. Az Ének a szomjúságról (1976) költője még új hajnalra várt: . . . Én várok éjszakámban. Az ég-ébenfalapban csillag-szögek. Alattuk megállók mozdulatlan. Új hajnal pálma ábrát vet kőre és homokra. A kőből nő ki szívem parázsló csipkebokra. Ez még „tündéri realizmus”, mondhatnánk. A Nem kő, se csillag utolsó, címadó verse viszont — amely egyben programvers is — már a széttört és omló, pusztuló világ képét vetíti elénk; a költő ezt a világot akarja összefogni szavaival, értelmet adni a pusztulásnak: mésztejben forgatom falazáshoz a homokot, így mártogatom szavaimat a világba, hadd álljanak össze darabjai s ütögetve csúsztatom a sort s egyengetem; itt-ott kibuggyan létfölöslegem s csúnyán letottyan gyilkos éleik közét létemmel kitöltőm, ahogy egy-egy kanál maltert téglák közé csapok A költő önmagában is érzi a de fölkapom fejem: leszáll valami függőlegesen fátyolszerű és fénytelen város fölött terjeng . . . .lassú süllyedést”: . . . így hordozom, így hordozom űrré kitágítottam sűrűmet nem mindig kő, se csillag ami átsuhan; emel aki itt fölemelkedik Rába György állapította meg: Vasadi Péter látása elsősorban nem a belső életet térképezi föl; ,,a külvilágot magához hasonítva tel
