A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-08-01 / 8. szám
355 Szabó Ferenc VASADI PÉTER KÖLTÉSZETE „A költészet az ember vallomása arról, ami a létben igaz és fontos. A költészet mindig „mi” és ,,én”. Mindig a „ma” és az „ö- rökké”. Mindig a „részlet” és az „egész”. Mindig az, amiről szól, de az is, amiről igazában jól csak hallgatni lehet. A költészet mindig a konkrétum, és benne, vele vagy mögötte valami megfoghatatlan, a költészet a hang és a csend szövetsége. A költészet az ember szava, elkoptatottságából újra és újra kiemelve és helyreállítva. (...) A nagy költészet világosan és félreérthetetlenül fogalmaz, mert az ember nevében mondja ki az emberi lét fokozódó drámaiságát; a jót jónak, a célt célnak, a veszélyt veszélynek nevezi; hírt ad az ,ember földjéért’ folytatott küzdelemről, s e föld megműveléséről. A költészet megmutatja az ember arcát — lássa, hallja, tapintsa magát -, de csak akkor ikertestvére az igazságnak, ha pontosan és mélyen tükröz . . .” így írt Vasadi Péter a költészetről 1978-as Tüzjel c. esszékötetében. Egy kicsit ars poeticáját is körvonalazta. Pontosan és mélyen tükrözni, feltárni a valóságot, megszólaltatni a létet, azt, ami van, ami él. Igen, de még hozzá azt is, amit egy másik kötetében Sík Sándorról írva zárójelben megjegyzett: „A víziót alighanem szülni kell, a verset meg teremteni.” (Az ember reménye, 288.) Vasadi Péter (szül. 1926-ban) egy évtizedes költői útját — a Jelentés Babylonból (1974) c. kötettől a Nem kő, se csillag-ig (1984) — e két szóval jellemezhetjük: a tükrözéstől a teremtésig. Kezdetben inkább igyekezett megragadni, felfedni, tükrözni a valóságot — bár ez sem történt a marxista tükrözéselmélet regulája szerint; azután egyre inkább maga szülte vízióit, teremtette szürrealista világát, hogy megmutassa az ember arcát, küzdelmeit, drámáját és örömét is, a teremtés vívódásából születő szépet, de az érthetetlent, az üresei, az abszurdot is; a szárnyalást és az áradást, de az ereszkedést, a süllyedést, a bomlást vagy a robbanás utáni „széttört világot” is. A most jelzett két végpont közötti állomásokat még három kis verseskötet jelzi: Ének a szomjúságról (1976), Tamariszk (1978), Hó és madarak (1982). Vasadi Péter katolikus, hívő ember, az Új Ember és a Vigilia munkatársa. Hitéről tételesen inkább prózai írásaiban, esz- széiben vall. Ez rá fokozottabban áll, mint Rónayra vagy akár Pilinsz- kyre. Ahogy Tóth Sándor megfigyelte: Vasadi Péter kereszténysége maga a tartóerő, vagyis hite tartást, hűséget ad neki a helytálláshoz, hogy hivatását teljesítse. Költészetében egy bizonyos keresztény ihletésű egzisztencializmus szívódott fel, mégha tételesen nem is mindig jelenik meg.
