A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-06-01 / 6. szám

283

azonban vallanom, hogy a magyar nyelvnek ezek a szépségei a magamfajta halandónak komoly fejtörést okoznak.

Hadd tegyem hozzá, hogy Kosztolányi Dezső verseit mind olvastam; Petőfi mellett ő az a magyar költő, akit a legjobban ismerek és szeretek. Chicoutimiben egyszer le is fordítottam egy szonettjét franciára, szintén szonettformában. Idézem a második versszakot:

Testvértelen és bánatos a költő az életek, a szívek alkuján.

És néha ő, a magányos ődöngő, kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Sans frére est le poéte et plein de lassitude,

Au marché de la vie, a la főire du coeur.

Et parfois, chan celant dedans sa solitude,

II quete - ultime espoir - la main de son lecteur.

És még a negyediket is:

Gondolj reám és messze útjainkra, s mondd: ki lehet, aki a verset írta, ki az a testvér és neki mi fáj?

Pense ä moi par-dessus tous nos destins intimes Et dis-moi: qui peut done avoir commis ces rimes;

Qui done est-il, ce frére, et quel est son chagrin?

A költemény címe: „Egy kézre vágyom”, „La quéte d’une main”. Akkori lelkiállapotomat visszhangozza a vers, és a műfordítás gondjai, izgalmai segítettek a feloldódásban. Általánosabban szólva: én ugyan nem vagyok költő, de amikor a magyar nyelvvel foglalkozom, olyanféle lelki közösségben érzem magam a magyarokkal, mint a költő verse által olvasóinak táborával.

Báli Brigitta

FENT

fenn tiszták a fények és olthatatlanok megég kit közelükben ér a félsz de léptét veszti az is ki nem magától jött csak az áll bizton kinek Napja fenn olthatatlan ragyog