A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-06-01 / 6. szám
282 elég ennyi az apró példákból. A magyar más nyelvek közül kitűnik világosságával, egyszerűségével, kifejezőerejével. Mindez, amit elmondtam, remélem, mutatja, mennyire szerelmese vagyok a magyar nyelvnek. Nyelvtudását hasznosította-e magyarok javára is? esetleg lelkipásztori vonalon? Itt Montréalban a magyar plébánia jezsuita atyái megkértek, hogy a szombati magyar iskolában tanítsam a felnőtteket. Csak néhány (egy kéz ujjain megszámolható) tanítványom volt és van: magyar származásúak vagy magyarral Volt szerencsém találkozni a mostaniakkal, és látni, hallani, hogy ,,nem lehetne őket magyarul eladni”. Feladatom teljesítésében másodrendű dolog az, hogy nem beszélek tökéletesen magyarul. Az sem fontos, hogy milyen gazdag az élő szókincs, hiszen a szavak megtalálhatók a szótárakban. Én arra törekszem, hogy tanítványaimat minél jobban bevezessem a magyar nyelv sajátos szerkezetébe, a magyar nyelv szellemébe, hogy minél többet együtt elsajátítsunk a magyar gondolkodásmódból. Ami a lelkipásztori szolgálatot illeti: néhányszor miséztem a magyar plébánia hívei számára. Richer atya, amikor majdnem húsz évvel ezelőtt itt Montréalban gyakran együtt ebédeltünk és magyarul beszélgettünk, egyszer megkérdeztem, ráismer-e a következő költeményre. Kerekre nyílt szemmel nézett rám, és azt felelte, fogalma sincs, miről lehet szó. A költemény így hangzik: Ősz húrja zsong, s ont monoton jajong, busong bút konokon a tájon, és fájón . . . Hogyne, hogyne! Paul Verlaine költeménye magyarul, a Chanson d’automne. Azóta már találkoztam vele nyomtatásban. Megkell összeházasodott kanadaiak.
