A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-06-01 / 6. szám
248 naihoz. — Mai nyelven szólva Szent Lukácsot a többi evangélistával összehasonlítva haladónak, liberálisnak bélyegeznénk. Gondoljunk csak példabeszédeire az elveszett bárányról, az elveszett pénzről vagy a szerető Atyáról, amely a tékozló fiú történeteként ismeretes. Szent Máté mai szövegét (,,Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, az nem méltó hozzám”) Szent Lukács sokkal élesebben fogalmazza: ,,Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját . . . sőt még saját magát is, nem lehet tanítványom” (Lk 14,26). Mindkét szövegváltozat, de főleg Lukácsé, ellentétet juttat eszünkbe Isten és a szülők, rokonok szeretete között. Nyilvánvalóan téves ez a magyarázat, mert Szent János oly világosan tanítja: „Ha valaki azt állítja, hogy: ,Szeretem az Istent’, de testvérét gyűlöli, hazudik” (ÍJn 4,20). Remélhető, hogy a közvetlen család is hozzátartozik a „testvérekhez”, így azokat is kell szeretnünk. Az evangélium nem ellentétről, hanem elsőbbségről, rangsorról beszél, amit kisarkított, éles keleti stílusban (amint ez szokás az evangélium szülőföldjén) tár elénk a mai szöveg. A tanítvány szeretete elsősorban a Mesterre irányul. Ö az első mindenki előtt. Ugyanakkor ez nem zárja ki mások szerevetét. Ugyanezt a gondolatot — Isten szeretetének elsőbbségét és a rokonok szertetének alárendeltségét — más, talán a mai embernek elfogadhatóbb formában fejezi ki egy 16. századi buddhista szent esete, aki annyira szerette feleségét, hogy egy percig se bírta, hogy távol legyen tőle. Egy alkalommal az asszony hazament a szüleihez látogatóba. Délutánra a félj is ott volt. Mire az asszony így szólt hozzá: „Milyen odaadóan ragaszkodói hozzám! Bárcsak át tudnád váltani ezt a ragaszkodást Istenre!” Erre a férj Isten szeretetét tette élete középpontjává,és lassan megszentelődött. 2. A földi élet értékelése az örökkévalóság szempontjából. Ez a kijelentés, hasonlóan az első ponthoz, nem a földi élet megvetését, hanem annak helyes értékelését hangsúlyozza. Hat alkalommal idézik, kis változtatásokkal, ezt a kijelentést az evangéliumok: „Aki meg akaija találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10,39; 16,25; Mk 8,35-36; Lk 9,24; 17,33; Jn 12, 25). A második olvasmány vet fényt erre az evangéliumi tanításra. Két kérdésre válaszol: 1. Mit tett Krisztus értünk? 2. Mit kell tennünk Krisztusért? Jézus meghalt, de halálával legyőzte a halált. Bármilyen vak legyen is a sötétség, egy pislákoló fény lerontja azt. Jézus feltámadása ez a fény, amely jelzi a halál bukását és az örök élet győzelmét. A kereszténységben Krisztushoz csatlakozunk, meghalunk a régi, önző életnek, és átöleljük az új, mások javát kereső és szolgáló életet. Ez a folyamat a keresztségben kezdődik, de egy életre szól.
