A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-04-01 / 4. szám
167 Molnár István Bn meg <t kereszténységem Mégis elmentem a papokhoz. A dolog így történt. A presszóban, hogy visszaszerezzem férfiúi becsületemet önmagam előtt, kinevettem Rózsikét a piros körme miatt. Ö is nevetett, és azt mondta, hogy ezen lehet segíteni. DEFICITTEL — Hogyan? - kérdeztem. Csak kis szünet után válaszolt: ZÁRULÓ NAP — Látom, hogy még mindig jár a templomba. . . — Csak kíváncsi voltam valamire — pirultam el kissé. — Hát idefigyeljen, Pista. Ha bebizonyítja nekem, hogy van Isten, nem pirosítok többé.. . — Hm. .. Egy darabig hallgattunk. Rózsika huncutul mosolygott, én pedig azon törtem a fejemet, hogy hogyan bizonyítsam be, hogy van Isten. . . , merthogy igazán szeretném róla levakarni a piros festéket — de semmi okos dolog nem jutott az eszembe. Délután kimentem a meccsre, de nem érdekelt. Félidőben otthagytam. Különben is pocsék volt az idő. Hazamentem,aztán hirtelen elhatározással bementem a plébániára. Becsöngettem,s megmondtam, hogy bizonyos dologra szeretnék sürgős választ kapni. Betessékeltek. A káplán íróasztalán néhány ív papiros feküdt. Láthatólag esti prédikációjára készült. Leültetett: Ö: — Tessék. Én: — Honnan tudja, hogy van Isten? — Ez furcsa kezdet volt, de nem jött zavarba. Ö: — Honnan tudja, hogy nincs? Én: — Bizonyítsa be, hogy van. Ö: - Bizonyítsa be, hogy nincs! Én: — Ez nagyon egyszerű: nem látom, nem hallom, meg nem foghatom. Ö: — Nem akarom azzal a kézenfekvő válasszal megsérteni, hogy az eszét sem látja. .. Én: — Nem látom, de működéséről tudomást szerzek, megtapasztalom. . ..
