A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-04-01 / 4. szám

159

Mária Magdolna nemcsak az angyalnak nem hitt, hanem először magának a föltámadt Krisztusnak sem. A kertésznek nézte, és a holttestet követelte tőle. Tamás sem hisz senkinek, csak saját szemének és ujjai tapintásának. Ezek a férfiak és asszonyok nem voltak beteges képzelgők, hanem nagyon is épeszű, egészséges emberek, akik két lábbal, éles valóságérzékkel álltak az életben és a természetben: aki meghalt, az meghalt. Nincs tovább, vége.

Botránnyal kezdődik az a csodálatos esemény, melyre hitünk épül. De maga Krisztus, aki valóban meghalt és dicsőségesen föltámadt, nem ütközött meg övéi makacs hitetlenségén. Respektálta az embert, aki nem tudja egyszerűen elfogadni a hallatlant, az egyedülállót, mert ellene mond minden emberi tapasztalásnak. Nagy türelemmel és szeretettel, szinte gyengéd pedagógiával győzi meg őket, hat rájuk, míg Mária Magdolna eszmél és örömkönnyek között felsikolt: ,,Rabboni!” (Jn 20,16); míg Tamás térdre hullva hitet tesz: ,,En Lírám, én Istenem!” (Jn 20,28); míg az emmauszi tanítványok lelkesen emlékeznek: „Ugye, lángolt a szívünk. . . !” (Lk 24,32); míg a tanítványok mind elfogadják s hirdetik olyan erős meggyőződéssel, hogy vértanúsággal tesznek hitet mellette. A meggyőzés tapintatos volt, a meggyőződés tökéletes, maradéktalan, fönntartás nélküli. Sokáig tartott. Éppen ebből az oktalanságból, értetlenségből, nehéz- fejűségből fakad későbbi hitük és hitelképességük. Nem saját kutatásuk, utánajárásuk győzi meg őket, hanem egyes-egyedül személyes találkozásuk a Föltámadottal. De ez a találkozás kötelez. Ez már nem csak látványos csoda, mint a kenyérszaporítás, hanem az örök Istennek, az élet teljességének ereje, mely lenyűgözi és arra indítja őket, hogy továbbadják, hirdessék,és mindent ennek rendeljenek alá: Föltámadt Krisztus!

Húsvét eseménye teljes bizonysággal meggyőzi a tanítványokat arról, hogy az ő életüknek is a föltámadás lesz a koronája. A halál nem végső megsemmisülés. Van a halálnál nagyobb erő, a szeretet. Az Atya szeretete, mellyel Fiát adta, s a Fiú szeretete, aki életét adta értünk. S erre a szeretetre hagyatkozhatunk életben és halálban. Ez a szeretet értelmet, megoldást, megnyugtató megoldást ad mindennek, amit még nem értünk, amitől félünk, ami ellen lázadunk.

Ez a szeretet gazdagon kárpótolja a megrablott életet: a tizenegy éves Kornéliáét, amit a pincében kalapáccsal szakított meg gyilkosa; a hároméves Melániáét, akit mostohaapja halálra rugdosott és négy napig haldoklóit; a tizenegy éves Dávidét, akinek szervezetétől a természet megtagadott minden antitoxint, steril plasztik ruhában nevelték, s le kellett mondani a szülői gyengédség minden