A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-04-01 / 4. szám

158

Kőmíves János

BOTRÁNNYAL INDULÓ DIADAL

Nagyszombat éjszakája még sötétebb, volt mint nagypénteké. Amikor Jézus lehajtotta fejét és kilehelte lelkét, a Fájdalmas Anyán, két asszonyon és Jánoson kívül még egy hívője akadt ott a koponya alakú hegyen, ti. a centurio, akit úgy neveznének a terror és elnyomás mai országaiban: a kivégző osztag parancsnoka, s aki térdre hullva hitet tesz: „Ez valóban Isten Fia volt!” (Mt 15,39).

A nagyszombati csend szédítő, de nyugtalan; a sötétség még nagyobb és még nyugtalanabb. Krisztus a szenvedés kelyhétől megriadt, mégis kiürítette, mert az Atya így akarta, de a kehely üressége belekongott, zengett, harangozott a nagyszombati csendbe, s ürömként rezdült meg a nagytanács diadalkapujában, amit nem tudtak, nem mertek megfogalmazni, s mikor megtörtént, jött a mentő ötlet: nemcsak harminc ezüstre tellett, van még, s a katonák örülnek, hogy a zsoldjukat kipótolják. Mindössze hazudniok kell érte. Krisztus születése is éjszakai csendben történt. Csak utána jött az angyalok éneke, a pásztorok dala, a mágusok hódolata. Születését sokan várták reménnyel és örömmel; föltámadását nem várta és nem is hitt benne senki, még övéi sem. A föltámadt Krisztus kezdetben magányosabb volt, mint a passió idején. A Getszemáni kertben, ha aludtak is, legalább közel voltak apostolai. A sír közelében övéi közül nincs senki, csak az őrség, az is rémülten elszalad.

A sírva átvirrasztott két éjszaka után Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szolomé mégis elszánják magukat. Kegyeletes jó szándékkal a sírhoz mennek. Jézus testét be akarják balzsamozni, hogy kissé késleltessék az enyészetet (Mk 16,2). Ezek az asszonyok hittek a föltámadásban, de csak a végítélet előttiben; viszont hogy az a Jézus, akit ők szerettek, s akit tegnapelőtt láttak szörnyű kínok között meghalni, most újra élne? Ez lehetetlen! Még az angyalnak se hisznek, aki közli velük, hogy Mesterük föltámadt, hanem ,, kijöttek a sírból és elfutottak,mert nagy ijedség és rémület fogta el őket. Félelmükben senkinek sem szóltak a dologról’.’ (Mk 16,8)

De Mária Magdolna, asszony lévén, nem tudott sokáig hallgatni; elfutott Péterhez és Jánoshoz, de nem az angyal üzenetét közölte velük, hanem saját rémült képzeletét:,,Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk,hová tettélé’ (Jn 20,2). Nem hitt, de remegett a félelemtől. Hitetlenül fut a két tanítvány is a sírhoz. Csak Péter mer bemenni, János először kinn marad, mintha dacolna a tényekkel, a sír ürességével, a gazdátlan halotti gyolcsokkal. De aztán bement, „látta és hitt” (Jn 20,9).