A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

13

meztetésen túl a sóról és világosságról szóló szavai üzennek mindenkinek: az embernek vállalnia kell önmagát, nem szabad csalnia. Mert különben — még mielőtt kidobnák és eltapodnák — a saját élete ítéli el, az, ami mellett elment, amit megcsalt. Mielőtt kioltanák a véka alá rejtett világot, azt már szorongatja a saját értelmetlensége.

Pilinszky János, századunk magyar költészetének egyik rendkívüli értéke, jelentős prózai örökséget is hagyott ránk. Legutolsó írásai egyikében, a ,,Könyörgés a csalókért"-ban (1981) így ír:

Mély részvétet érzek a hamiskártyások iránt, azokkal szemben, akik sose tudnak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk mérten akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat.

De milyen lehet izzadt, fekete körmökkel az „örökös csúsztatás” légkörében élni? Rosszabb sors ez a bérgyilkosénál, ö legalább nem palástolhatja bűnét önmaga előtt, ha előbb nem, halálos ágyán. De a kis csaló, a kis manipuláns, nevén vagy többnyire álnéven, megússza a dolgot. Élve zümmöghet tovább a légyfogón. Ez a valódi tragédiája.

A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék. De a bűnös, aki még bűnét is kis-óvatosan követi el, miben remélhet? Az élet szenvedéseit talán megússza, de megfosztja magát annak minden tiszta szenzációjától. Mi, bukottak, legalább tüdőre szívhatjuk halálunkat, de ő?

Mi szennyesek vagyunk. Ö maszatos. Egyszóval: lompos. Mit kívánhatnék neki. Hogy vagy legyen forró. Vagy legyen hideg. De ő hozzászokott a langyossághoz. ^j Szabolcs

Február 15 - ÉVKÖZI 6. VASÁRNAP TÖKÉLETESEBB IGAZ SÁG

A szentmise olvasmányai:

Sir 15,15-20; lKor 2,6-10; Mt 5,17-37.

A hegyi beszédnek a mai és a következő vasárnapi részlete éles különbséget tesz az ószövetségi törvény és az evangélium között. Fontos kérdés volt ez az Egyház kezdeti idejében, mikor az egyes keresztény közösségek teljes egészében vagy túlnyomó részben zsidókból álltak. Jézus korára a törvény tisztelete odáig fejlődött — legalábbis a farizeusi hagyományban —, hogy minden emberi és isteni bölcses