A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-08-01 / 8. szám
376 Szabó Lőrinc IMA Tűrhetetlen közeljön, ránk telepszik a külvilág, úgy hurcolom, mint fojtó, földrehúzó ólomruhát, úgy küzdők vele, úgy verem, cibálom, mint egy polip mesének hitt s íme lefejthetetlen érc-kaijait. Régi rémálmok nem gyötörtek úgy meg, ahogy ma már a legjózanabb nappal gyötör, — óh nem, nem a halál, nem a túlvilág hozza ránk a végső poklot, de a magány hiánya s kint az örök ingás kábulata. Mert azt vesztettem, a csöndet, a belső szabad időt, azt, hogy órákat eltölthettem egy-egy virág előtt. Bűn volt a lélek ráérése? Az lett! S mégis vigasz, hogy a sok külső parancs csak a máé; az örök: a z ! Óh, áldott csönd, termékeny álmok, édes, messzi magány, térj meg hozzánk a megpróbáltatások s rémek után, s jöjjön a biztonság, jöjjön a győztes remény veled, hogy nem szenvedünk hiába, sem én, sem a többiek!
