A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
31 Orbán Miklós PAJTÁSOM, KENYERES PAJTÁSOM . .. Szinte mindennap együtt loholtunk hónunk alatt a szíjjal átkötött iskolakönyvekkel végig a Rákóczi úton, hogy a félkettes vicinálist elérjük. Mert bejárók voltunk Pestújhelyről, ű az Eötvös reál diákja volt, én a Vörösmartyé. Negyedikes ő, negyedikes én. Nem is tudom, hogy a közös loholáson kívül mi tartott össze minket. Amikor úgy szeptember végén láttuk, hogy utunk jó darabig ugyanazon a járdán ugyanazon üzletek során hajt mindkettőnket, ő csak úgy megkérdezte, hová járok. Erre én, hogy őt hogyan hívják. A markomba vihogtam, amikor hallottam, hogy a haza bölcsének a nevét viseli: Deák Ferenc. — Tehát kétszeres ükunoka vagy? — Azt nem, mert az öreg nem volt nős. . . — Hogy ne kezdjek újra vihogni, rámcsapott: — Neked meg hogy fütyülnek? — Marcell, a Kemenesek ágán sarjadtam. — Erre ő kezdett kuncogni, hogy dupla üköm talán Munkács várában volt kéményseprő. Szóval összebratyiztunk. Amikor aztán a tízórai zsíroskenyeret is feliben-feliben kicseréltük — lábosvaka- rék, azaz pecsenyezsír, töpörtyütörmelék — a vonatra várva már csak így köszöntünk egymásnak: — Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom. A vicinálison a templom ministránsai, a kiskáp tálán lefoglalt kupéban utazott. Feri nem tartozott a kiskápta/anhoz. Nem emlékszem, hogy csak egyszer is láttam volna piros szoknyában és fehér ingben. Amikor már tavaszias volt az idő, hogy az udvarukon játszhattunk, sokszor náluk voltam. Deák néni szívesen látott szép házuk udvarán. Feri édesapja detektívfelügyelő volt. Vele talán kétszer beszéltem. Mi fiúk — Feri öccse is velünk játszott — ritkán mentünk be a házba. De egyszeri körülnézéssel is láttam, hogy szépen laknak. Háló, ebédlő, a két fiú kamrából csinált szobája, és összkomfort. Mint nálunk otthon. Csak hozzám soha senki diáktársam nem jöhetett. Hiába keresem, hogy miről beszélgettünk, kit szidtunk, miért lelkesedtünk. Egyszerűen pajtások voltunk, és nem is gondoltunk arra, hogy barátok is lehetünk. Negyedik után édesanyám elköltözött vidékre. Magam a váci szeminárium gimnazista kispapja lettem. Ferivel még egy karácsonyi szünetben találkoztam. Mindkettőnket meglepett, hogy a másik valahogyan egészen más lett. Aztán egy év múlva újra láttam futólagosán a pestújhelyi templomból kiáradó tömegben. Hatodikosok voltunk. Ö egészen fiatalember. Messziről felismertük egymást, de elég volt csak egy mosoly. Bennem ekkor is, mint korábban, fájni kezdett i
