A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
32 az a tüske, amelyet Ferinek egy kicsit nyegle bírálata vert a szívembe. Mert megpróbáltam, hogy érettségi után hova megy, nem jöhetne szóba, hogy papnak. Megrázta a fejét: — Világi papnak soha. Elég rosszat hallani róluk! — Olyan keserűen mondta, hogy csak nyeltem egyet — én, aki világi papnak készültem. Többet nem is mentem el hozzájuk, amikor a húsvéti szünetben édesapám sírját meglátogattam a pestújhelyi temetőben. Érettségi után boldogan csöngettem be a pestújhelyi plébánián, hogy bérmaapámnak, Vedre Béla apát úrnak bejelentsem: felvettek a jezsuita rendbe. Némi fenntartással fogadta a hírt: — Igen tiszteletreméltó rend, de én nem szeretem őket... — Ez a bírálat leforrázott. Megveregette a vállam: — Marcell, bármikor bajban leszel, gyere csak hozzám ... — és hozzáfűzte: — Most én is mondok neked valami érdekeset: Deák Feri bencésnek jelentkezett, és a nyáron bevonul Pannonhalmára. — Keresztapa, igazán? ... — ugrottam papi hivatásom első példaképének nyakába. — Bizony! és most menj azonnal hozzájuk ... örüljetek egymásnak! — Pajtásom, kenyeres pajtásom. . . — ráztuk egymás kezét. Itt újra csak arra emlékszem, hogy nagyon örültünk egymás életre szóló döntésének. Feri egyszer meglátogatott a noviciátusban. Ahogyan beszélt szerzetesi otthonáról, elöljáróiról — miután én dióhéjban elmondtam, hogy mennyire jól érzem magam a Manréza falai között — hangja fáradt, szava keserű volt. Tudtam, hogy nem szabad kérdeznem semmit. De ezentúl csak aggodalommal gondoltam „kenyeres pajtásomra". Egy év után, amikor magam már örök fogadalmas voltam, a pestújhelyi temető látogatásom után becsöngettem Thököly utcai házukba. Deák néni a konyhában ültetett le, és csak vasalt, vasalt. Közben a fájdalomtól szinte megkövült arccal mondta el Feri lelki hajótörésének történetét. Már mint bencés kispap az előző nyáron otthon vakációzva társaságba kezdett járni, kimaradozott, néha szinte hajnalig. Otthon állandóan ingerülten bánt nemcsak öccsével, hanem apjával is, egyik jelenet a másikat követte. Még visszament Pannonhalmára. De amikor sor került arra, hogy fogadalomhoz engedik vagy sem, a szavazásra jogos érdemes rendtagok elbocsájtását kívánták. — Tudod, Marcell, amikor hazajött, és próbáltuk rávenni, hogy kezdje el az egyetemet, arcunkba nevetett. Hamarosan udvarolni kezdett, ebből őrült szerelem lett. . . valósággal züllött. . . érted?. .. züllött.. Úgy jöttem ki a házukból, mint akit letaglóztak. Azonnal írtam neki. Csak annyit, hogy pályatörésében nem látom egyéniségé-
