A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1986-06-01 / 6. szám

253 den Isten teremtő erejéből való, tanít a Kolosszei levélben Szent Pál apostol. És Szent Lukács evangéliumában fölteszi az írástudó az Ür- nak a nagy kérdést: ki az én felebarátom? Jön az irgalmas szamaritánus gyönyörű története. Történet is lehetne; valószínűleg csak példabeszéd. De olyan, aminek értelmét egyszerre világosan látja mindenki. Az északi nagy zarándokút Jeru­zsálem felé Jerikónál ereszkedett le nehéz, veszélyes környékeken. Ott könnyű volt rablók kezébe esni az embernek. Sokan éltek akkor is abból, hogy a másikat kifosszák. Ez mindennapi esemény volt. Ami a szegény megsebzett, kifosztott emberrel történt, az rend­kívüli volt. Hogy a pap és a levita elment mellette és nem vették ész­re; úgy látszik, sietniük kellett az áldozat bemutatására; vagy úgy lát­szik, nem akarták az áldozat bemutatása előtt sebesült ember érinté­sével tisztátalanná tenni magukat; talán már halottnak is vélték azt a félhalott embert. Mindenesetre továbbmentek. Majd az idegen, a gyűlölt, lenézett idegen, akivel a zsidók szóba sem álltak, majd az meg­mutatja a nagy tanítást. Sokszor hallottuk már ezt a példabeszédet, de talán nem mé- lyedtünk el egészen az értelmében. Min fordul meg az igazi testvér­szeretet, -szolgálat? Először is ez az idegen észrevette, meglátta az út mentén fekvő embernek a szenvedését, kifosztott és megsebzett vol­tát. Sokszor nincsen szemünk sem meglátni másnak a baját, másnak a szenvedését észrevenni, úgy el vagyunk magunkkal foglalva. Való­színűleg ő is, szamarán áruit szállítva vagy áruért menve, azon gondol­kozott, milyen vásárt fog csinálni. De meglátta felebarátját. Nemcsak meglátta; ez még csak értelmi kérdés, ez még csak a szemnek a kérdé­se. Megesett a szíve rajta: valami megmozdult nemcsak a szemében, hanem megmozdult valami belső emberségében, megmozdult a szívé­ben. Mikor közelebb ment és látta, hogy idegen, akkor már az ő látá­sa és szívének megindultsága akkora volt, hogy ez nem számított sem­mit. Nem kiáltott, hogy ki tud itt segíteni, kinek volna ráérő ideje. Ö maga hajolt le hozzá, és segített, ahogy tudott. Volt nála víz, talán volt nála olaj; kimosta sebeit, bekötözte. Mivel maga nem tudott to­vább segíteni, egészen meggyógyítani, és neki is talán sürgős ügye volt, bevitte egy vendégfogadóba, hogy ott tovább gondozzák. Az utcán meglátta, bekötözte, hívta a mentőket, és bevitette kórházba, hogy tovább gondozzák. De még ott is valamit megtett. „Ha még valamit reá költesz ezután, mikor jövök, megadom neked.” Mennyire világos beszéd, mennyire nekünk szól! Hogy mennyi­re követjük, azon fordul meg Krisztus-követésünk, keresztény és em­beri voltunk.

Next

/
Thumbnails
Contents