A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1986-04-01 / 4. szám

168

nak, csodálatos módon, hogy megerősítse őket hitükben. De Jézus a feltámadással végleg átlépett az új életbe, tehát megdicsőült, felma- gasztaltatott és mindenek ura lett megdicsőült emberségében is. A mennybemenetellel Jézus végleg megvonta látható jelenlétét az emberektől. Elsőnek lépett be a feltámadott életbe, hogy helyet készítsen választottainak. Onnan, az Atyától küldi el a Szentleiket, hogy folytassa megváltó és megszentelő művét.

........OTT ÜL A MINDENHATÓ ATYAISTENNEK JOBBJÁN,

ONNAN JÖN MAJD ÍTÉLNI ÉLŐKET ÉS HOLTAKAT”

Jézus a dicsőségben

Az apostolok tanúságtétele alapján, meg a szívünkben tanúskodó Lélek indítására hisszük, hogy Jézus valóban feltámadt, megdicsőült, és az Atyánál mindenkor közbenjár értünk. „Ott ül a mindenható Atyaistennek jobbán”: ez a kijelentés a 110. zsoltárra utal: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: ,Úlj jobbomra, és minden ellenségedet lábad alá teszem zsámolyul’.” Az Újszövetség (vö. Csel 2,33-36; Zsid 1,13) ezt a verset a következőképpen értelmezi: Dávid király prófétai látomásban látja salját, Jézust, akit Isten megdicsőített. Jézus mint ember is részt vesz az isteni hatalomban és méltóságban. Feltámadása után az Atyával együtt Pantokrator (mindenek Ura), az élők és holtak bírája.

Jézus már halála előtt kijelentette: „Atyám házában sok hely van; ha nem úgy volna, megmondtam volna, hiszen azért megyek, hogy helyet készítsek nektek (. . .), hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,2-3).

Szent Pál az Efezusi levélben így ír e titokról: „(Az Atya) nagyszerű erejének hatását Krisztuson mutatta meg, amikor halottaiból föltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette (. . .) Mindent lába elé vetett, és az egész egyház fejévé tette őt: ez az ő teste és teljessége, aki mindent mindenben betölt” (Ef 1,19—23). Pál valamiképpen már elővételezi a véget, amikor valamivel később ezeket írja: „Kegyelemből üdvözültetek. Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben, hogy az eljövendő korokban megmutassa Jézus Krisztusban irántunk megnyilvánuló jóságából kegyelmének túláradó bőségét” (Ef 2,5—7). Ez a „megvalósult eszkatológia” (amely a fogságban írt levelek jellemzője) azt jelzi, hogy Szent Pál biztosra veszi — Krisztusban — a mi végleges megdicsőülésünket is. A Római levélben viszont mint eljövendő eseményről beszél a végső megdicsőülésről. Róm 6,3—11: „Ha Krisztussal meghal-