A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-03-01 / 3. szám
132 uk szerzetesekkel. Ez a szerzetesi közösség is szenvedi az ún. nyugati világban levő egyház problémáját, a megfelelő utánpótlás hiány át, ami mélyebben fekvő problémáknak — mint például a keresztények hiteles, tanúságtevő, igazán az evangéliumban gyökerező életének megfogyatkozása — fájó tünete. Nem erőltetett, ha felemlítem itt a külföldi magyar pasztorá- ciós helyzet, a papi utánpótlás hiányát. Sajnos, egyre gyakrabban hallani, hogy ezt vagy azt a magyar templomot becsukták, vagy hamarosan át kell adni más anyanyelvű közösségnek, mert nincs magyar pap. Irányi Lászlónak, az emigráns magyarok püspökének is egyik fő gondja: hogyan lehetne újabb magyar papokat bevonni a külföldi magyarok szolgálatába, ill. hogyan lehetne előmozdítani a hivatások „toborzását” az emigráns magyarok és leszármazottaik közt. Az emigrációban jelenleg működő magyar papok túlnyomó többsége vagy már papként vándorolt el a történelmi Magyarország területéről, vagy hivatásának gyökerei nyúlnak vissza oda. Az emigráns magyarság szinte kizárólag vallási „fogyasztásra” állt át. Vajon mi ennek az oka? Isten bánik velünk szűkmarkúan, ő nem ad hivatásokat, vagy az emigráns magyarság „süket”, teremtett olyan légkört maga körül, ami „megsüketíti” — főleg fiatalabb — tagjait Isten hívására? Gyakran szorul össze a szívem — helyettesítve, kisegítve egy- egy plébánián, vagy csak meglátogatva valamelyiket -, amikor az idős paptestvér szeméből, szavaiból kiolvasom, kihallom a kérést:gyere ide papnak; még fiatal vagy, átadom neked a plébániát. Aggódik sok éves, esetleg egész élete munkája gyümölcsének a sorsáért. A dolgok természetes rendje ugyan az, hogy a nemzetiségi csoportok előbb- utóbb beolvadnak az adott nyelvi-kulturális közösségbe, de a magyar közösségek még nem tartanak ott: előbb dől ki a papjuk, mint megszűnne reális igényük a magyar papra. — Talán mi, papok vagyunk hibásak, hogy nem „nevelünk ki” utódokat? Hogy nem eléggé élünk a hivatásunk szellemében? Hogy nem éljük meg vonzó módon, amire rátettük életünket? Hogy életidegenek vagyunk; nem örömmel végezzük szolgálatunkat? A kérdés valószínűleg összetettebb, nem lehet így leegyszerűsíteni, hisz annyi derék pap szolgálja a magyarokat. Vagy nézzük a kivándorolt magyarok életét. Nemrég Calgary- ban (Kanada) tartottam lelkigyakorlatot. Feltettem a kérdést fiataloknak: mi a véleményük, az emigráns magyarok között miért nem vállalja szinte senki a szerzetesi, a papi hivatást? Volt, aki visszautasította a kérdést: általában kevés a hivatás, a magyarok létszámát tekintve az emigrációban — semmi rendkívüli nincs abban, hogy olyan kevesen mennek papnak. Más valaki (Kanadában született) a magyarok helyzetét kezdte boncolgatnia kivándoroltak általában sérültek,
