A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-03-01 / 3. szám
122 Jézus a kereszten magára vette bűneinket, „bűnné lett érettünk”, Szent Pál szavaival. így szabadított meg minket a szenvedés és a halál rettenetétől; így mutatta meg, hogy a szenvedésnek, a „keresztnek” megváltó értéke van, ha az ő lelkületével vállaljuk. Jézus nem „magyarázta” meg a szenvedést, hanem magára vette, így mutatta meg, hogy az életbe vezető út az önkéntes halálon keresztül vezet. „Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz... Aki szolgálni akar nekem, kövessen: ahol én vagyok, ott az én szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya” (Jn 12,24-26). Jézus szenvedésével és kereszthalálával teljesítette be a Szenvedő Szolga alakjának sorsát, akiről a Deutero-Izajás beszél, és aki a Messiás legtökéletesebb előképe volt. Ezt meg is magyarázza Jézus feltámadása után az emmauszi tanítványoknak: „Ti oktalanok, milyen nehezen hiszitek mindazt, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,25-26). E „kellett” kulcsa Jézus Isten- és emberszeretete. A szeretet adja a kereszthalál végső jelentését: „Jézus tudta, hogy eljött az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához. Ekkor adta övéinek, akiket szeretett és a világban hagyott, szeretetének legnagyobb jelét” (Jn 13,1). Ez a szenvedéstörténet nyitánya: nemcsak a lábmosásra és az Eucharisztiára vonatkozik, hanem az egész húsvéti misztériumra. A szeretet motívuma állandóan visszatér Jézus hosszú búcsúbeszédében. Szent Pállal együtt minden ember elmondhatja: „Szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gál 2,20). Jézus halálig menő szeretete lett feltámadása alapja és a mi üdvösségünk forrása. A Megváltó átszúrt Szívéből született meg az egyház és a kegyelemközvetítő szentségek. „alászállott a poklokra” Ez a homályos kijelentés világosabb lesz, ha tudjuk, hogy a „pokol” alvilágot jelent. (Latinul infernus, görögül hádész, héberül seól.) Nem a kárhozat helyét jelöli, hanem egyszerűen a halottak birodalmát. Régen limbusról, pokol tornácáról beszélt a katekizmus, hogy kifejezze: nem a kárhozottak pokláról van szó. A Hitvallásnak ez a kitétele kétségtelenül régi hiedelmet tükröz. De a lényegre kell figyelnünk. Két alapállításról van szó. Mindenekelőtt azt akarja kifejezni, hogy Jézus valóban meghalt: annyira szolidáris volt velünk, hogy vállalta a „sötét halál” minden borzalmát. Továbbá kifejezi azt is, hogy Krisztus mindenki Megváltója: a holtak birodalmába is elvitte a feltámadás reményét.
