A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-03-01 / 3. szám
105 fogadta őt mint Messiást, ami az ő képzeletükben annyit jelentett, mint Isten küldötte Próféta, aki szabadságot és jólétet hoz majd nekik. Virágvasámap mi is üdvözöljük Jézust nemcsak mint Messiást, hanem mint Isten Fiát, a Megváltót. A szentmise olvasmányai új hangot ütnek meg, és a szenvedő Jézust állítják elénk, aki az Úr szolgája, és az őt ért támadásokra nem erőszakkal válaszol, hanem az Istenben bízik. A második olvasmányban azt olvassuk, hogy vállalta sorsunkat, hasonló lett hozzánk, és mint az evangélium leírja, szenvedése és halála - engedelmességének hősies kifejezése — új életet szerzett neki és mindannyiunknak. Nemcsak Jézus szenvedett igazságtalanul, és nemcsak az ő halála, hanem minden halál megrázó és — úgy érezzük — igazságtalan. Miért született az ember, ha meg kell halnia? Ez a gondolat foglalkoztatta Szent Ágostont, aki szerint, ha valaki beteg, orvost hívunk hozzá, és az orvos kijelenti: „Nem fog felépülni.” Ezt mondhatjuk, folytatja Szent Ágoston, az újszülött gyermekről, mihelyt első sírását halljuk: „Nem fog felépülni, mert akármeddig is él, végül meghal.” Ez a sors jutott Jézusnak is. Elszenvedte a halált, amitől élő ember el nem futhat. Sokszor elmélkedünk ezen, és főleg a nagyhéten idézzük föl Jézus szenvedését és halálát. De minél több alkalommal emlékezünk, annál jobban belepi az eseményt a jámborság leple; és mivel tudjuk Jézus életének folytatását, azt, hogy föltámadt, a szenvedése jámbor együttérzést idéz föl bennünk, de valahogy nem valóságos, nem eleven számunkra Jézus kínszenvedése. Jézus ugyanolyan, sőt még keservesebb halált szenvedett, mint bármelyik ember. Az ő halála még igazságtalanabbnak tűnik, mint bármelyik ember halála, mert ő igazán ártatlanul szenvedett, de elvállalta a halált, mert vállalta az emberi sorsot. Mit mond erre a kereszténység?
