A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-12-01 / 12. szám

557

Nem szívesen fogyasztom, ki tudja, hány rendeltetett nekem.

Teljes bizonytalansággal nézek jövőm felé.

Sorsomat nem tervezem, csak álmodom.

Innen, ahol most vagyok — túl az ifjúságon, a felnőttkor

első fejezeteinél —, csak biztos szárnyakkal szállhatok. Félretettem a nagy fogadkozások és heves ígéretek kelyhét.

Megkockáztatom, hogy a megalkuvás és a megállapodás rokon.

(Félek elhagyni rejtekhelyem,

hiszen az „őzeket sem lehet megszelídíteni egészen.”)

Sután válogatok emlékeim között: azok az ütések fájnak, melyet az én kezem adott, s a szerepet, mit gúnyosan varrt rám a sors, csendesen magam mögött hagyom.

Ha ártottam, bánom.

Külön értesítés helyett hic et nunc kérek bocsánatot. A penitenciát elvégzem magamban.

Az a bizonyos másik arc fordítása a legnehezebb, pedig tüskéimet befelé fordítom.

Szelíd akartam lenni: a nyolc boldogságból a „föld öröksége” háromszor is nekem jutott.

Talán eljátszottam hagyatékom.

Gyertyafényes alkonyatok vonzanak; kertészkedés a tavaszon, pisztrángos patak a nyaram, mélyeket lélegzem a hideg szélben téli sétáimon.

Az ősz az otthonom.

Szemerkélő esők ködös délutánjain nimfák látogatnak.

Csendesen beteszem ablakom.