A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-12-01 / 12. szám
558 Szép a kilátás innen, ahol most vagyok. Régi regényben új szemekkel olvasok. Sárgult falevél hull a lábamhoz. Az Úr Isten nem válogatós. Úgy tesz, mintha nem is látná felelőtlen ifjúságunk vétkeit. (A szerző három gyermek édesanyja. Az Egyesült Államokban él. A Szívben ez az első írása.) Orbán Miklós ISTEN ÁLDJON! A VISZONTLÁTÁSRA! Azóta, hogy ott, a szekszárdi állomáson elbúcsúztunk egymástól, így karácsony előtt mindig eszembe jut, mit mondtál, mikor a vagon üvegtelen ablakából kihajoltam, és még egyszer megszorítottuk egymás kezét. Október elején érkeztél meg te is anyáékhoz a szegedi kollégiumból, mert hazaküldtek benneteket. Mi Klárival és a három gyerekkel csak pár nappal korábban kaptuk a középső szobát. Csak a félelmet hoztuk magunkkal és a bizonytalanságot. A menekülés útjának izgalmai éppen hogy elültek, amikor már láthattam, hogy innen is menekülnünk kellene, mert anya Klárit a kezdeti ellenszenvvel nézi. Gondolhatod, mit éreztem, amikor október egy reggelén megkaptam katonai behívómat. A vonat éjjel indult, és az őszi esőtől verve búcsúztunk egymástól. Búcsúztunk mi korábban is nemegyszer. Amikor érettségi után Pestre indultál, hogy jezsuita novíciusként megkezdd szerzetesi életedet a Manrézában, megöleltelek, és sikerült megindultságomat a szokásos hátbavágással lepleznem. Belül remegtem, hogy talán elveszítek. Két évre rá a Manréza kertjén át kísértél ki a kapuig, már reverendában és a szögletes papi sapkával a fejeden. A reggeli misén tetted le örök fogadalmadat, és a noviciátus fogadótermében kettőnknek külön terítettek. Tele voltál várakozással, és ujjaidat mutatva számoltad végig, milyen kapaszkodókon át kell bejárnod kispapi tanulmányaid útját. Örültem sugárzó optimizmusodnak. A bölcseleti főiskolának voltál már hallgatója, amikor meglátogattalak. Valami feszességet láttam rajtad, mintha valamiről beszélni szerettél volna velem, de hiányzott a merszed hozzá. Végre a sablo-
