A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-12-01 / 12. szám
529 Sajgó Szabolcs „NE FÉLJETEK! NAGY ÖRÖMET ADOK TUDTUL NEKTEK .. Miféle béke és miféle öröm ütötte is fel sátorát kétezer éve a világegyetemnek ebben a kis zsibongó, jajongó, tépett sarkában, a mi bolygó, keserű ékkőotthonunk ban, ezen az életbe űző-csalogató, halálba menekítő-ringató Földön? Miféle „szent könnyelműség” veszi a bátorságot, hogy vigadni édesgesse újra és újra azokat, akiket égő fájdalommal raktak meg az évek, akiknek szíve kicserepe- sedett a távlattalan vergődésben, akiknek már reményei melegágyát is elsivatago- sította a mindennapok perzselő, sötét izzása? Miféle ,,áldott nemtörődömség” ülteti belénk álmait a földrengések, árvizek, katasztrófák romjain, a fonnyadó virágok, az alkonyba vérző nappalok és nem hegedő sebeink közepette is? Honnan forrásozik az a béke, amely nem lemondó legyintéssel vállalja az életet úgy, ahogy az van, amely nem zárkózik tétlenségbe, nem húzódik menedékek mögé és nem foszladozik vágyainkkal, megzavarhatatlanságában nem elégszik meg semmiféle eredménnyel, nem ismer nyugalmat? Micsoda távlatok késztethetik ezt a békét, hogy mosolyogjon az univerzum ismeretlen mélységein, az emberi szívnek immár az atomfegyverek dzsungelét növesztő, felmérhetetlen és kiszámíthatatlan vadságán,a királykodó ámítás mindenféle manőverén ... ? Honnan ez a béke, ez az öröm? Hisz eltagadhatadanul létezik, és nemcsak mások ajkán, nemcsak azok számára, akiknek élete előtt zavart értetlenséggel, ámulva állunk, nemcsak éretlen ifjúságunkban, hibbant öregségben, menekülésként csüggesztő betegágyon. Létezik, s kéretlen patakzik felénk, mikor talán a legkevésbé meijük remélni, kiváltságossá avatva a pillanatot. Néha friss hajnali órán tündöklik fel elérhetetlen fészkéből, néha sarjadó nevetésekből hajt felénk, vagy a nyikorgó gyermekhinta hangjain indul keresésünkre. Máskor elesett öregek ráncaiból szelídíti ter- heinket, besüppedt sírok közt talál ránk, vagy a terített asztalok fehérségéből gurul elénk. Váratlan csodaként felforrósítja a Kedves megszokott test-lélek-melegét, kapkodó rohanásunkban egyszer csak kikandikál a töredezett aszfalt repedésein, vagy egyetlen hamiskás mosolyával leoldja a keservek, önvádak bilincseit ... Hogy honnan, a létezés milyen megnevezhetetlen mélységeiből is táplálkozik ez az ősbékesség, ez az ősöröm, hogyan is tudhatnánk, hacsak saját maga nem vallana önmagáról, nem tárná fel titkát előttünk? A kiszolgáltatott betlehemi Kisdedben, az ő — minden ünnepi zsivaj- gáson és fennköltségen túli — egyszerű csendjében tanulgatjuk halálig ennek a békének és örömnek a titkát, a nevét. Benne ízlelgetjük az öröküde, egyetlen falat kenyérnek, igazi mannának az ízeit, melyekre aztán minden létezőben örömmel döbbenhetünk, s mely ízek egyedül képesek elvezetni minket annak a csodának fenntartás nélküli elfogadására és örömére, amit ÉLETnek nevezünk. A végtelen és kiapadhatatlan élet b de éj ének mibennünk.
