A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-11-01 / 11. szám
506 ten férfinak és nőnek teremtette (Tér 1,27). Tehát alapvetően társas lény: csak a másikhoz való viszonyban teljesedik ki; közösségben él, alkot, szeret. Mint Isten gyermekeinek szeretetközösséget kell alkotnunk. A nemiség alapvető jelentése is ez — az utódok nemzésén túl: kitárulni a másik felé, vele párbeszédet kezdeni, egymást kiegészíteni, segíteni. A nemiség emberi szinten a szeretet kifejezése. A férfi és a nő szeretetszövetségéből megszületik az emberek alapvető közössége: a házasság és a család. Ezek alkotják a társadalom (és az egyház) alapsejtjét. Az emberi személyért van minden, tehát ezt a személyt nem lehet alávetni (eszközként) semmiféle dolognak, érdeknek, hatalomnak. A lázadó szabadság, a bűn és következményei A tiszta szellemek föllázadtak Isten ellen. A gonosz szellem aztán az embert is rosszra, bűnre csábította. A Biblia a bűnbeesést megint költői, szimbolikus nyelven írja le (Tér 3). (Ádám és Éva naiv „története” is mély igazságot rejt.) De nem az elképzelés, a „színrevitel” a lényeges, hanem maga a kezdeti dráma. A lázadó, engedetlen szabadság vétke miatt a jó teremtésbe, a történelembe belépett a bűn. Jézus a sátánt „kezdettől fogva gyilkosnak” nevezi (Jn 8,44). Valóban halált hozó tett a bűn: a lélek halálát okozza, mert elszakít az élő Istentől. A Sátán olyan akart lenni, mint az Isten. Hasonlóképpen az embert is erre kísértette. Az ősbűn tehát az ember önteltsége, gőgje, engedetlensége. Sok mai hitetlen is attól tart, hogy ha Istenben hisz, le kell mondania szabadságáról. Pedig az Istennek való engedelmesség felszabadít. Isten annyira tiszteletben tartja teremtményei szabadságát, hogy a lázadók ellen maga sem tehet semmit. Csak jóváhagyja a lázadó szabadság tettét, és ez kárhozat. De Isten továbbra is szereti teremtményét. A bűnbe esett embernek kilátásba helyezi a Szabadítót. Mielőtt erről szólnánk, még ki kell térnünk az áteredő bűn mibenlétére. Az ősbűn eltorzította az ember „istenarcúságát” önmagában és másokkal való viszonyában. Eltorzult az a bensőséges barátság, amelyet Isten felajánlott az embereknek. (Ezt nevezzük istengyermekségnek, amely a megszentelő kegyelem ajándéka.) Az emberek kifosztottak, „sebzettek” képességeikben és társadalmi kapcsolataikban is. Az Isten elleni lázadás széthúzást, megoszlást, testvérgyilkosságot hozott. Az értelem elhomályosult, az akarat rosszra hajló lett. Az így megsebzett emberek számtalan bűnükkel olyan helyzetet teremtenek („világ vétke”), amelyben igen nehéz Isten akarata szerint élni, egymást szeretni.
