A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám
463 vagyis hogy vállalja önmagát. És amikor a felnőttek két hosszú, tömött sorban felvonultak az áldozáshoz, ő is odaállt a pap elé és tátogott, mint egy csupasz madárfióka. De - magától értetődően — nem kaphatott. Azért csak állt, és várt. .. Majd a sorok között ide-oda cikázva, mint a fecske,, egyik oldalról a másikra átbujkált, és megint megállt hol itt, hol ott, hogy beláthasson a magától értetődően áldozók szájába; szinte reszketett, és valósággal kinézte onnan az Égi Kenyeret. Nem értette, miért marad ki éppen ő a szeretetlakomából, nem értette, mivel „túlkoros”. Ami annyit jelent, hogy szellemileg egy kissé visszamaradott. Együgyű. Csak egy ügye van: intenzív Isten-éhségben él. Vagyis: értelmes nagyon. Bosszús ráncok jelentek meg az arcokon. A híveid, Uram, a híveid, akik tíz, húsz, harminc, negyven vagy talán ötven éve is már napi áldozók, és elnyelte őket a megszokás, néhány an idegesek lettek, mert zavart szenvedett a beprogramozott gépies áhítat. Az arcukon gyűrött lett a maszk, és kergetni kezdték szegények a kis fecskét. Mert ők nem tudják, milyen eleven állapot a hiány, ők nem tudják, mi az kívánni és nélkülözni az Úr Testét. Istenem, adj neki egy Algemont — egy kis fehér egeret, aki mint előtte járó lelkiismeret
