A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-08-01 / 8. szám
366 mon csattant az ostor. Ugyanis rajtakapott a Tiszi, hogy verset írok. A közderű széles hullámokban gyűrűzött át még a falakon is, amikor oda kellett adnom a füzetemet és benne kéthónapos bentlakó életemnek költői termékét. Füzetemben éppen akkor lapoztam, amikor a Zrínyiász prológusát kellett volna magolnom. Zrínyit, a költőt vadkan ölte meg. így érthető, hogy vadkan dühével kérdeztem: — Minek az magának?. .. — Biztos használni tudom ... — felelte, és máris láttam, mint olvassák verseimet a főprefektus konferenciáján, mint teszik apám elé legközelebbi látogatásakor avval, hogy a bűnözők világa számára végre egy költő is született . . . megírja majd Hastélmetsző Jack odisszeáját az ország tíz életfogytiglani börtönén keresztül. Csak legalább már borotválkoznom kellene. De nem kell, hiába tapogatom a képem. Judák hetente kétszer akkora habot rak az orra alá meg az áliára, hogy avval akár egy egész kaszárnyát meg lehetne borotválni. De hiába a pofagyalu, Judák arca tele pattanással. A hülye még büszke is, hogy borotválkozás után egész rakás helyen vérzik. Hetente kétszer hőbörög: — Öregem, én már tudom, mi kell a nőnek . . . Mit tudok én az életről? Miért kell nekem tisztességes embernek lennem? Hogy családomra ne hozzak szégyent! Hogy emelt fővel mehessek végig az utcán! Hogy a társadalomnak megbecsült tagja legyek! — Amikor ezt a családi litániát hallom, ölni szeretnék. Remek. Van már egy eszmém. Biztos, hogy most megírom az iskolaévünk legreme- kebb versét! Nincs „nak-nek"! Nincs skan- dá/ás! Csak írom, ahogy jön. Nem lesz benne se pont, se vessző, de mégcsak nagybetű sem. De lesz benne fogat csikorgató méreg, gyilkoló lázadás, fekete re
