A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-08-01 / 8. szám
Orbán Miklós „SZÉTKUSZÁLT VÁGYAK" „Galamb a kezed, fehér, pihegő, hangodban széllel suhognak a fák ..." Jó? Nem jó? Újszerű? Elcsépelt? Az a szerkesztőségben trónoló égimeszelő tegnap kidobott avval, hogy elég a „nak-nek" rímből, és ne úgy írjak, mint száz év előtt valami vidéki szeladon. Nem a „nak- nek" dühített fel, hanem az, hogy szeladon. Elég rohadt fogalom lehet, mert úgy mondta, mintha a verseimmel együtt visszamenőleg is fenéken akart volna rúgni. Miért kell nekem verseket írnom? Hogy felejtsek? Felejtsem el, hogy erkölcseimért aggódó szüleim ebbe a kegyes börtönbe tettek. „Mész a jezsuitákhoz bentlakónak!" — hallom minden reggel ébredéskor jóapám csikorgó döntését. Igazán nem értem, hogy miért kellett akkora hólapátolást csinálnia, hiszen az őrszobán az őrmester megveregette a vállam avval, hogy még nincs minden veszve, még két évig abban az esetben sem teszik ki a nevem az újságba, ha a parlamentet a levegőbe röpítem. Mindent el tudok felejteni, csak a galambjaimat nem. De van még más is. A szomszédék kertjéből Andrea nézte mindig, amint a galambjaimat etetem. Egyszer a kerítésen átnyújtotta a kezét, hogy adjak neki is egy marék ocsút. Hát a kezét sem tudom elfelejteni. Meg a hangját sem. Irtózatosan el vagyok kenődve. Csöngetésre kelünk, csöngetésre megyünk, ide, oda, ebédlőbe, iskolába, stúdiumra, udvarra, templomba, köhögni is csak csöngetésre szabad, mert itt fegyelemnek kell lennie. Itt tanulnia kell mindenkinek, szinuszt és a koszos koszinuszt, a francia forradalmat, Odisszeusz hosszú dumáját a fajákok országában, persze az összes rendhagyó igetövekkel — opszomai, ophtészo- maj, eidon, ophtén, opopa, omnai. Suttyomban a tanulási idő alatt olvasni több, mint halálos bűn. Még jó, hogy elég belevaló alak a mi szakaszunk felügyelője. De persze ő is jezsuita, amolyan magzati állapotban. Meg is mondta neki Görlei az első nap: — Tudjuk, hogy mi lesz az első lelkikaja témája .. . hogy amilyen a szakasz, olyan lesz a prefektus ...—. De kitolt velünk, mert a szokásos dumcsi helyett, amelyet izgatottan vártunk, csak felültette Kodolákot a katedrára.és az halálosan röhögtető adomákat olvasott halálosan komoly jezsuita tudósokról. Mit is mondhattunk erre! — Na majd meglátjuk ... — csóválta a fejét Szedlacsek. Meg is látták a többiek, mert az én háta
