A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
21 galomban. Mérhetetlenül büszke és boldog, amikor megtakarított pénzecskéjéből meg tudja venni öregedő szüleinek a szomszédos házat: „Nemlétező kezeimmel tetőt építettem szüleim feje fölé.” Aztán menekülniük kell, s mire visszatérnek, a ház teljesen kiégett . . . Nehéz idők jönnek. Denise egész élete a szüleinek való szolgálatban és a mindennapi előteremtésében merül ki. A két öreg élete lassan kialszik. Következik a hosszú és keserves tapasztalatokkal járó keresgélés egy alkalmazott után, aki vele lakjék,és megtegye a szükséges szolgálatokat. „Megértettem, hogy csak a legszorosabban kötelezőt követelhetem meg attól, aki mellettem van." Néhány évre sikerül megfelelő „kismamát" találnia, de az sajnos kiöregszik, s kezdődik élőiről a kínlódás. Mikor édesapját az utosó napokban kénytelen elengedni maga mellől, a kétségbeesés szélén áll. Istenhez kiált segítségért. A segítség a nyávogva jelentkező kismacska alakjában érkezik. Egy élőlény, amely még az ő segítségére szorul! Ennyi elég, hogy visszaadja akaraterejét. És ha aznap éjjel vasfűzőjében kell is aludnia, mert nincs aki megszabadítsa tőle, másnap már az emberek segítsége is megérkezik. 1952-től élete végre révbe jut. Komoly festővé fejlődik, megtalálva a tanácsadó jóbarátot. Lakást szerez Párizsban a Riva Bellán, utazik, kiállít. Mindig sok kétség és gyötrelem forrása volt számára az a tudat, hogy műveiben a „feno- mén” munkáját nézik, nem a valódi értéket. Pedig az ő fefogásában képei „alázatos hozzájárulás ahhoz a szépséghez, amellyel az emberek kiegészítik Isten művét”, és a művész „Istent tiszteli a maga módján". Tehát kérlelhetetlen önkritikával tökéletesíti magát egyre tovább. „Boldog? Lehet-e ő boldog? Dehát kicsoda az? Boldogtalan? Nem. Elfeledkezni önmagáról! Egy filozófus írta, hogy itt a bölcsesség és a boldogság titka. Most már a legtöbbször elfeledkezik szerencsétlenségéről." Ma már úgy érzi, hogy ha karjai és lábai lennének, túlságosan könnyűvé válna a maga elé tűzött feladat. Nemcsak hogy nem irigyel senkit, de szívből örül az egészségesek örömének. Annak is, ha mások is megfeledkeznek állapotáról, és hirtelenében olyan kérdéseket tesznek föl neki, mint pl. hogy hol manikű- röztet . . . Mélységes testvériségben érzi magát minden emberrel, és tudja, hogy nem kapni boldogság, hanem adni. De legfőbb vágya az, hogy testi hibával született sorstársain segítsen. Ezeknek a sorsa a legmostohább, mert még azt a támogatást sem kapják meg, amit a szerencsétlenségek vagy a háború áldozatai. Persze ez nem egyéni feladat: a közvélemény mélyreható átformálását igényli. „Ha minden egyes ember, lehetőségeihez képest, bizalmat és reményt keltene azokban, akik ettől mintha meg lennének fosztva! Hisz ezeknek a szerencsétleneknek a lelke mélyén is ott rejtőzik a bizalom és a remény eleven forrása, és egy mozdulat, egy szó, egy tekintet elég lenne felszabadítására!" De: semmi olcsó szánakozás! Hiszen a „normális" ember nemegyszer sokkal szánalomraméltóbb állapotban van lekileg. Csak testvériség: a szellem és a szeretet kimondhatatlan ereje segít. Mindezt — élete történetét és segítő nagy álmait — egy könyvben írja DENISE LEGRIX T
