A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
22 meg. És most kiderül, hogy Denise Legrix kitűnő elbeszélő is. Közvetlen, magával ragadó, friss és kedves. A könyv óriási sikere először is levelek özönét hozza. Márpedig egyetlen egyet sem akar banális, sztereotip módon megválaszolni: „Azt akarom, hogy minden levelemben érezzék megindult, fájó szívem dobogását.” Kezdődnek a rádióinterjúk, az előadókörutak, heti 2—3 alkalommal. Mindig roppant lámpalázzal küzd, s a legszívesebben lemondaná a meghívást. Titkárnője korholja: „Az ember vagy nem fogad el valamit, vagy ha egyszer elfogadja, akkor vidám szívvel megy. Vagy az egyik, vagy a másik.” Hiszen ha ez ilyen egyszerű lenne! Ilyenkor csendes imába menekül, és ez kicsit lecsillapítja. De elvből semmit vissza nem utasít, bár a rengeteg elfoglaltság miatt olykor egyidőre le kell tennie az ecsetet, és ez fáj. (De azért évi 2—3 kiállításra abból is telik!) Azt is tudja: a pillanatnyi óriási lelkesedés után a maradandó hatás kisebb lesz. De a magvető példabeszédére gondol, annak a sok bibliai részletnek egyikére, amelyet rég könyv nélkül tud. A szeretet és a jóakarat egy-egy magja majd csak kicsírázik! „Sohasem veszítem el a bátorságomat.” 1960-ban megkapja az Albert Schweitzer-díjat, majd New Yorkból a Lane Bryant nemzetközi díj 1000 dollárját. Barátai úgy hordozzák körül mindenfelé a betegek és fogyatékosok között, mint egy zászlót. És ő lelkesen vállalja, hogy saját személyében mutassa meg nekik: mindig van kiút az akarat és a hit segítségével. Közben elkészül a „Née comme 9a” második kötete. Már nem önéletrajz, inkább életkép-sorozat. Derűs vagy szívszorongató, de mindig duzzadóan eleven képek: Mireille és Paul, a boldog házasságban élő két fogyatékos; a gyógyíthatatlan női betegek szörnyű elfekvője; a repülőút New Yorkba (micsoda élmény annak, aki gyerekkorától irigyelte a röpködő madarakat!), az amerikai tapasztalatok, Kennedy elnök meggyilkolása („mindenkinek és különösen a feleségének legyen a hit vigasza"), az acélujjakkal játszó orgonista („véleményem szerint a .komplett' ember képtelen eléggé kihasználni képességeit: azelőtt megelégedtem a lemezekkel"), a hajóút a Bremenen hazafelé egy kis tengeri viharral, és kedves Normandiájának boldog viszontlátása . . . Aztán a liége-i dráma: egy anya megmérgezi kar nélkül született csecsemőjét; az eset óriási vihart kavar fel, és Denise, akinek „mindig megvolt a bátorsága a maga véleményéhez, és ki is mondta kereken”, lelkesen áll ki újból tanúságtételével: „Kijelentem, állítom: boldog vagyok, hogy élek!" Akik pedig visszautasítanak egy beteg gyermeket, „a kegyelmet utasítják vissza.” Humánuma ugyanígy szegül ellen az abortusznak is. Senkinek, semmi okból nincs joga egy másik emberi élet kioltására. A keresztény számára pedig az életnek ez a tisztelete az embernek Istenhez való lényeges és alapvető viszonyán alapul, tehát kétszeresen kötelező is. Isten és teremtménye közé nem tolakodhat senki. A szenvedést pedig Denise „az élet iskolájának" tartja, amely megóv a középszerűségtől. Az amerikai díj lett az alapja annak a korszerűen fölszerelt központnak, amelyet a normandiai Montebourg-ban építettek meg a fogyatékosok számára a luxembourgi rádió indította „Operation Espoir" (reményakció) gyűjtésének segítségével. Innen vette alcímét az „Ilyennek születtem” második kötete, s egyben ez a tanulmány. A harmadik kötet sajtó alatt van; abban „nagy fogyatékosok” életéről lesz szó.
